Gyül-ölet

És azt ismered, hogy egy magyar gyerek kizuhan ázsiába, és amig zuhan, minden egyes városemelet mellett azt mondja: itt minden rendben...itt minden rendben...itt minden rendben...

Nem a zuhanás számit, a leérkezés...

Hanoi Hilton

nem irok erről már, mert nincs idő, majd szóban...

Danang, Hué

Na voltunk Marble Mountain meg China Beach is, az utóbbi elég gyatra volt a tré időnek köszönhetően, de azért benéztük a hullámokat, ami az amerikai katonákat anno idevonzotta hullámlovagolni. Béreltünk motort, hogy lemenjünk délre a Marble Mountain-hez. Na az már nagyon király hely volt, tökéletesnek mondható atmoszférában halál jó pagodák meg barlang-templomok fent a hegyen, csendben, nyugalomban. Hoztam is egy kerek vörös követ az egyik barlangból, aminek kis Indiana Jones flesse volt. Egy elég magas és sötét barlang -nem volt kivilágtva, mint a legtöbb tré barlangtemplom-, aminek a tetején öt természetes lukon keresztül szürődik be a fény. Ez az öt luk az öt alapelemet jelképezi. A napnak egy bizonyos időszakán belül (általában dél körül) az egyik ilyen résen keresztül egy kis csikban bevilágit a nap, és persze igz tesz láthatóvá egy nagy Buddha szobrot, ami egyébként elég magasan van a sötét részen, sziklákba vágva. Na innen hoztam el a kerek vörös követ, mert kb üvöltött rám, hogy vigyem el. Egy másik ilyen pagoda mellől hoztam egy érdekes márványdarabot is, arra fog ülni valszeg az egyik kis buddha, amit vettem.
Lent a hegy aljában persze tele van márványmüves mühelyekkel az utca, ezekből a legtöbb ugyanazt árulja, amit pl itt északon Hanoi-ban is meg lehet venni, de azért vettünk ezt-azt, de itt már belehúztam az alkudásba. Az árat meg kell kérdezni, és mindegy mit mond, azonnal elkezdek legyintve nevetni, esetleg még el is mondom a többieknek, milyen vicces fazon az árus...Akkor be kell mondani kb a felét, mire ő elindul az eredeti ártól lefelé, úgyhogy én mivel azt hiszem, hogy ez egy jó helyi szokás, én is elindulok lefelé az én áramtól, persze ettől neki is nevethetnékje támad, igy már mindenki jó kedvvel fog neki a további alkudozásnak. Ez abból áll, hogy ő megy egyre lejjebb, én pedig szigorúan ragaszkodom a félárhoz, és amikor azt mondja annyiért nem adhatja, elindulok kifelé. Ilyenkor a legtöbb esetben még lejjebb megy egy kicsit, és a feléért már csak akkor adja oda, ha a motoron ülök. Hozzátenném, hogy még igy is jól jár, és még jót is szórakoztunk -egyébként meg kapja be, hogy minimum 2x-es áron akar bármit is adni, csak azért mert nem mandula a szemem...
Visszafelé kifogyott a benzin a motorból, amin ketten ültünk Ablakával, Áronka pedig annyira 1 pillanatra sem nézett hátra, hogy szépen hazament nélkülünk -a kulcs nálam. Ott álltunk az út szélén, benzin az itt fényévekre van egymástól, ott is palackokban árulják, és már kezdett elég sötét is lenni, mi meg eléggé hullák voltunk, mert még a hegyen néha sziklamászásba ment át a dolog, úgyhogy amikor brader nem vette fel a telefont, naftakeresés helyett inkább átmentem az út túloldalára, ott volt egy banánt áruló néni, aki megközelitőleg 3000 éves lehetett, de még ennyi idő alatt sem tudott megtanulni angolul -vagy nem is akart, esetleg nem is tudott róla, hogy létezik másik nyelv a sajátján kivül-, mosolyogni viszont nagyon tudott, főleg akkor, amikor egy fürt minibanánért adtam neki 10.000 dongot, mert nem volt nálam kisebb cimlet, és vártam a visszajárót. Na mindegy, jött egy kislány, próbáltam kérdezni, hogy merre lehet benzin legközelebb, de csak ki lettem nevetve... Elindultunk a minibanánnal visszafele irányban, hátha karma crew leszünk megint. Majd beledöglöttünk, mire odaértünk, asszem kb 40 másodpercet vett igénybe az egész, mire megláttunk egy viskót, ami előtt ott hevertek a kis benyás palackok.

Másnap foglaltunk buszjegyet Huéból Hanoiba, meg foglaltunk jegyet Huéba is, ahol császárváros királyság volt, az idő viszont tré, cipőm meg nyista. Befizettünk egy hajótúrára is, ami gyanúsan olcsó volt, később ki is derült miért: 3 dollárért már vitt is a kis hajó minket pagodákhoz ki a városból, de az elsőnél amikor kiszálltunk, azt mondták itt motorra kell ülni, mert nagyon messze van a majré, a motor meg 5 dollár, amikor megérkeztünk, ott meg még 4 dollár a belépő...persze... fordultunk és megmondtuk a kapitány kisasszonynak, hogy ma már csak olyan helyre vigyen minket, ahol nincs se motor, se belépő -egy ilyen volt. Az viszont nagyon szép kis hely volt, meg hoztam mágikus követ is. Áron összefutott ott magyarokkal, akik éppenn Hanoiból érkeztek és azt mondták befagyott a seggük, kabátot kellett venniük, meg minden. Persze...látszik, hogy nem karma crew...
Este elmentünk billiárdozni, a biciklis fuvarosnak mondtuk, hogy vigyen klubba minket, erre elvitt egy külvárosi pajtába, ahol volt 3 lány, akik már régóta nyomhatták az ipart, ebből gyors sarkonfordulás következett, és levitettük magunkat a billiárdos helyre. Ott lespannoltunk egy helyi festőgyerekkel, meg jól elvertünk egy izraeli duót, akik holland csajoknak akartak brillirozni az asztalnál, de nem nagyon jött be. Visszafelé már senki sem volt az utcán, de aztán végre jött egy bicós, akivel szarrááztunk, és mikor megékreztünk, 7 dollárt akart elkérni arra hivatkozva, hogy nagyon tré a térde. Kis vita után kapott másfél dodót. Huében mindkét nap indiaiban kajáltunk közvetlen a szálló mellett. Utolsó napon elváltunk Árontól, ő elindult Laoszba, mi meg Hanoi. 13 és fél óra volt az út, leghátul ültünk a buszon, azt hittem, hogy majd olvashatok, de a lámpa nem müködött, mellettem meg egy jóvágású kiséé álmos csávó ült, aki a focihuligánok minden pozitiv(?) és negativ tulajdonságával rendelkezett, és folyamatosan belémfúrta a könyökét, vagy a lábát. Az elején még diszkréten pózt váltottam, hátra észreveszi magát, de később már annyira kóma volt, hogy simán lefejelt 30x, ekkora már visszalöktem általában, meg hangosan káromkodtam magyarul. Gyönyörü 13 és fél óra volt, asszem 2-t aludtam ebből összetéve. Volt két megálló is, itt mindenki lerohan, kajálják a megehetetlennek tünő cuccokat, cigiszünet, köpködés, fikázás. De tényleg. Reggel 8 körül értünk a fővárosba, taxi be a busztól, gyors szálláskeresés, pihi. Innen folytatom, mert 5 perc és zár a kávézó...

Jol reggelt Vietnam

A kambodzsa-vietnám határ nem volt túl sok, megálltunk a kis hajóval, cuccok maradtak, mi ki a partra egy olyan helyre, mi egy olasz üdülõközpontra hasonlított, gyors útlevél csekkolás sok mosollyal, röplabda pálya, meg mindenárus kisfiúk kislányok és már mentünk is tovább. A táskámban kokainnal feltöltött hullák is lehettek volna, senki soha nem tudja meg. Minden ki van találva az utolsó mozzanatig, a hajó nem egy rendes kikötõnél, hanem egy kajáldánál áll meg, ahonnan a városba 40 perc múlva van a következõ busz, és az 5 órás út alatt tuti megéhezel, van több, mint fél órád, ezért 100% hogy ott kajálsz, mert a sok cuccal meg nem kezd el senki mászkálni egy vadidegen kikötõben. Kaja után dzsip vitt minket egy buszpályaudvarra, onnan át a minibuszba (cuccokat úgy dobálják, mintha szemeteszsák lenne, ami fontos, azt jobb ha erõsen szorítja magához az ember), és pár óra múlva CanTho külvárosában vagyunk.
Otthon azt hittem kezd sok motor lenni, aztán rájöttem, hogy a sok motor, az mondjuk azt jelenti, ami Rómában van, de Bangkokban megint megváltozott a véleményem. De ami Vietnámban van, az valami hihetetlen. Úgy kell elképzelni, mintha egy óriási motorversenyre bekeveredett volna egy pár autó, busz meg teherautó. A lámpát nagyjából mindenki leszarja, sokkal fontosabb a duda. Mindenki –de tényleg mindenki-, mindig –de tényleg állandó jelleggel-, dudál mindenkire –esküszöm. Valami duda fetisük van, mert úgy nyomják egyfolytában, hogy azt megszokni nem lehet. Szóval letesznek minket a külvárosban, taxi sehol. Motoros fuvaros hiénák persze egybõl, hogy visznek minket tizenakárhányért, motoron. Persze. Hogyne. 20 perc macera után kerítettek egy utánfutós motort, avval már hajlandóak voltunk bemenni a belvárosba. Szállás normál, másnapi tripet már ott lefoglaltuk. CanTho halál édes város, a parti sétányon körbe-körbe motorozik, meg sétál mindenki esténként, középen meg virágárusok, meg mindenféle vásárlási lehetõség. Kisgyerektõl nagymamáig mindenki kint van a sétányon, és mennek körbe, mintha Mekkában lennének. Vettem is egy táskát 2500 forintért, ami jó nagy, húzható, ráadásul kívül Polo Sport, belül meg Fila, 2 márka egyben azért nem semmi. Ajtó is szemet vetett egyre, úgyhogy hazahúztuk az új szerzeteket. Megkóstoltunk még valami gyümölcsöt, a nevét nem tudjuk, de mini héjában sült krumplira hasonlít elsõ pillantásra –elég jó volt. Itt már persze ékeskedett Ho Chi papánk óriás szobra, bõszen integet a kikötõben.
Másnap reggel 5.30-ra jöttek értünk a szállóba, és megindult az egész napos Mekond delta trip. Egy 4 személyes csónakkal nyomultunk, amit egy néni kormányzott, de egybõl levágós lett, hogy annak ellenére, hogy majdnem annyi idõs lehetett, mint mi 3-man, mindhármunknál jobb erõben volt. A napfelkeltében áthajóztunk az úszó piacon, itt mindenféle jót árulnak, amit egy kajás piacon, csak épp csónakból csónakba, és még olcsóbb minden. Késõbb megnéztünk egy gumitészta gyártó üzemet, aztán kis kanálisokon hajóztunk fel-alá egész nap. Bementünk egy kisebb faluba is, még szerencsejátékot is játszottunk, Ajtoshi nyert is 6000 dongot (nincs 100 forint). Itt egyébként már úgy néztek ránk, mint valami égbõl pottyant szerzetekre, az öregek jöttek kezet rázni, de egyébként mindenki hellózik. Ez egyébként késõbb kiderült, hogy egész Vietnámra jellemzõ. Azt a teóriát tudtam felállítani magamnak, hogy ez valami maradvány-szokás lehet még a háború idejébõl. Mostnai idõsebbek akkor voltak kiskölkök, és a szüleik feltehetõleg arra taníthatták a porontyokat, hogy ha fehér embert látnak, akkor minél barátságosabban mosolyogjanak, és ha lehet két kézzel integessenek, hogy nincs náluk fegyver, meg semmi para. Persze ez lehet, hogy csak az én agyszüleményem, meg mondjuk a lehetséges integetõs-módszer ellenére 2 millió civil áldozata volt a háborúnak, de az is lehet hogy még egyszer ennyi integetõs úszta meg. Szóval a lényeg, hogy mindenki integet és hellózik, vannak, akik zavarba érzik magukat, ha sápadtarcút látnak –ez inkább a tinikre jellemzõ. Másik úszópiac, friss ananászt vettünk (nem egész 50 forintért egy egészet), amit ott helyben szabadított meg a hajósunk minden magtól és kéregtõl egy pillanat alatt, és ami olyan édes volt, mintha mézzel öntötték volna le. További kanálisos utazgatás, rizsföldet is láttunk, kishídon is gyalogoltunk, és a dzsungel közepén a folyó partján hazafelé biciklizõ kis úttörõket is sikerült lekapni –mármint fényképileg. Olyan király kommunizmus van itt, hogy nem is mennék haza sosenem. Gyümölcsfarma is bementünk, kis nyugágyazással és kokakólával egybekötve –sokszor támadt az az érzésem, hogy a tikkasztó hõségben tényleg nincs jobb, mint az igazi hûsítõ coca cola. Visszafelé megszívtuk az apály miatt, beragadt elénk egy nagy hajó és nem tudtunk továbbmenni, és a visszafordulás miatt jelentõs idõt vesztettünk, így sajnos nem volt idõ a majomhidat megnézni. Délután értünk haza, hullafáradtan, majd irány megint a buszpályaudvar, megyünk tovább Saigon-ba (1975 óta Ho Chi Minh város). 4 jegyet vettünk, mert a minibuszokba úgy betuszkolnak mindenkit, hogy azt mindenképpen megsínylik a nagyobb csomagok –persze csak nekünk voltak ilyenek. Próbáltunk aludni, de a sofõr a helyi Szandi-t üvöltette egész úton, még Áronnak sem nagyon segített a füldugó.
Saigon nekünk nagyon bejött, Áronnak nem igazán. 3 dollárért laktunk a belvárosban. Itt volt a legdurvább motoros áradat eddig. A hatórai dugóban egy nagyobb keresztezõdésben többszáz motoros ragad egymásba, mint a fogaskerék fogai, és senki nem mozdul egy tapodtat sem. A dudát azt nyomják. Mindig. Gyalogosként is elég fura elõször, otthon ennyi motorost látnék egyszerre, tuti nem lépnék le a járdáról, de itt simán ment hamar. Csak el kell indulni és bízni kell abban, hogy nem lépsz rossz helyre és nem akarnak õk sem elütni –máshogy nem jutsz át a túloldalra soha. Elsõ este kint ültünk egy kis kajálda elõtt és a vacsi közben egyszer csak mindenki felpattant körülöttünk, és 20 mp alatt bepakolták a kinti székeket és asztalokat kajástul-mindenestül. Mi ültünk csak ott a járdán szendvicseinkkel, meg az értetlenségünket jóváhagyó arckifejezésünkkel, és akkor láttuk, hogy jard közeleg. Nem lett végül semmi, mindenki szépen visszaszállingózott körénk a vacsival meg a sörrel.
Motort itt nem béreltünk, mert tényleg életveszélyesnek tûnt a káosz, úgyhogy gyalog indultunk a városnak másnap. Itt a régi idõk óta minden negyedekre van osztva a városban. Régen csak zöldséges, meg gyümölcsös utca volt, de mostanra már megvan a banki negyed, a háztartási eszközöket árulók negyede, a piacos negyed, a szórakozó negyed, meg minden ilyesmi, mintha egy nagy, nyitott, rendszerezett bevásárlóközpont lenne az egész. Templom, meg Ho Chi Minh múzeum Operaház, meg régiségkereskedõk utcája. A fõtér hasonlít a prágai Vencel-térre (annyiban hogy hosszú és lejt), a tetején persze Vencel helyett Ho bácsi mosolyog megint ránk a városháza elõtt. Voltunk még a szépmûvészeti múzeumban is, túl sok érdekeset nem láttunk (mondjuk voltak funny szocialista-realista alkotások, meg plakátok), viszont megérte bemenni, mert a lenti galériában egy kortárs festõnek hihetetlen jó, pixelgrafikára hasonlító festményei voltak kiállítva, és megtudtuk azt is, hogy a múzeum impozáns épületetét egy olyan bácsi építtette, aki a vagyonát üres üvegek gyûjtésével halmozta fel –innentõl kezdve a lehetõségek hazája már rég nem az Államok. Szemétgyûjtéssel és annak újrafelhasználásával a lakosság elég nagy része foglalkozik, mindenki árul valamit az utcán. Átverések nem nagyon vannak, alapból fain ilyen szempontból mindenki, nem kell megnézni jól adtak-e vissza, vagy hogy tényleg annyi-e az ár, amennyi, csak a fuvarosoknál. Egyébként meg ha nem elegáns boltról van szó, akkor mindennek a felét kell egybõl mondani, és még az is mehet lejjebb. Találtunk egy boltot, ami egy francia festõcsajé, meg a férjéé –aki szintén festõ- és az egyik kedvenc témájuk VII Ravajarman, a Leprás „Építiõ” Király feje (ami nekem is a kedvencem lett Angkorban az arca és a mosolya miatt). Kötelezõ jelleggel vettem egy pólót, amin ott mosolyog a leprás, a többezer dolláros, hatalmas festményeket valamiért otthagytam másoknak. A csajoknak hihetetlen jó az a tipikus ruhájuk, ami egy selyemnaciból és egy felsõbõl áll, ami leér a bokájukig és két oldalt derékig fel van vágva –és vagy szintén fehér, mint a nadrág, vagy valami más szín. Szinte mindenki ebben nyomul, de nem lehet megunni. Ja meg persze van a pizsama-style, ezt elfelejtettem megemlíteni még CanTho-nál. Az utcán ha kicsit több lány vesz körül, mint pali, akkor simán azt lehet hinni, hogy open-air pizsama partin vagy. Halál lazák, de hát tényleg valószínûleg nincs kényelmesebb viselet a hõségben, mint a hûsítõ selyempizsu. Azt is le lehet szögezni, hogy az országban a palik 90 százaléka a fõállássától függetlenül önkéntes fuvaros, idegenvezetõ, drog dealer, és strici egy személyben.
Itt már nem ehetünk csirkét, úgyhogy nehezebb az étkezés, de megoldjuk, mindenesetre hiányzik az olcsó indiai kaja, az biztos. Meg hát ugye kutyát se olyan sokat látni az utcán -elgondolkodtató. Egyik este –inkább hajnalban- valamelyik szálló aljában találtam magam, egy szállodai alkalmazottal és Ablakával trükk-billiárdoztunk és már lassan végigment Akkezdet lemez. Valahogy nem akarta eddig senki megérteni, amikor albumot adtam, hogy enyém a muzsik, úgyhogy nagy rutinnal kinyitottam a cédét, és mindenféle szerénység nélkül megmutattam a képeket, hogy én vagyok az ottan, és a zene is az enyimé. Ilyenkor megváltozik a beszélgetés (eddig fapofával és lenézõen alázott minket a srác az asztalnál), most már vigyor van hajnalig és mutogatás, meg ami kell. Saigon is kipipálva.
Innen már nehéz továbbindulni. Gép csak Hue-ba megy, meg Hanoi-ba (azok közül, ami nekünk kell), a jegyek viszont fullra elfogytak, marad a busz, ami viszont 15 óra Hué-ig. Esti buszt kérünk, legalább spórolunk a szálással, és alszunk a buszon –telik az idõ. Ahogy felcuccolunk este nyolckor a buszra, kiderül, hogy nem is olyan, mint amilyet mondtak, és hogy úgy néz ki a trip, hogy hajnalban megérkezünk Nah Thrang-ba, ahonnan csak este fél 7-kor megyünk tovább és harmadnap reggel vagyunk Hué-ban, a köztes városban pedig csináljunk egy egész napot, azt, amit akarunk. Áron szétrobbant, üvöltött, én nyugodt voltam, tudtam, hogy úgyis így lesz a legjobb –nincsenek véletlenek. Dehát a negatív energia negatív dolgokat szül –ez késõbb ki is derült-, és azóta azt kell hallgatnunk egy barom szállodás miatt (aki ráadásul nem is hazudott, hanem rosszul tudta dolgot, és szó nélkül visszaadta a pénzünket elnézést kérve), hogy Vietnám egy szar, meg mindenki paraszt és lehúzó, Hanoiba felesleges felmenni, mert ugyanaz mint Saigon, és Halong Bay is teljesen ugyanaz, mint a James Bond Island… Na mindegy, akkor megállítottuk a negyedik sarok után a buszt, és leszálltunk. Visszamentünk a szállóba a pénzünkért, merthogy ott foglaltuk a jegyet, és ott mondták, hogy a busz meg sem áll Hué-ig. Ezek után minden lehetõség szóba jött, hogy hogyan jutunk fel északra. Taxival, sofõrszolgálattal, autóbérlés, repülõ, vonat. Taxi 250 dollár lett volna, sofõrszolgálat szintén, bérelni nem lehet autót, repülõ drága és egyébként sincs már jegy, vonat tele. Egy olyan turistapultnál érdeklõdtünk, ami a Duna nevû szálló bejáratánál volt. Amikor már semmit sem tudtunk, arról, hogy mi legyen, megkérdeztük, hogy egyáltalán miért Duna a szálloda neve, mit jelent? Huszonéves vietnámi pultos csaj: a Duna, az egy folyó Magyarországon. Óóh, vagy úgy… De miért is? Kiderült, hogy a tulaj egy olyan nõci, aki 10 évet élt magyarországon, és beszél is magyarul szinte folyékonyan, és még itt is van az emeleten, és mindjárt lejön segíteni. Véletlenek, mi? Jót beszélgettünk a nõvel, iszonyat édes volt, és együtt arra jutottunk, hogy legjobb, amit tehetünk az az, ha aznap megszállunk nála, és reggel felrepülünk Nah Thrang-ba, ahol fain a tengerpart, maradunk egy napot, és utána az esti busz onnan már tényleg nem áll meg Hué-ig. Le is foglaltuk a jegyeket. Kiscsaj elmegy a pénzzel, 2 perc múlva jön le egy pár –magyar hang. Csumi csumi, ti innen vagytok, min onna, ez történt velünk és ide megyünk. Miért nem jöttök Mui Ne-ba, ott vagyok Bar Manager egy helyen, és ott vannak a magyar kite-boardosok is –mondja a faszi. Áron: -A Mikuék? -Ja, a Mikuék! Ismeritek?! -Áá, csak 10 éve kb… A világ meg akkora, mint a gombostû feje. Lemondtuk a jegyet 10%-ért, az új haverokkal megyünk Mui Ne-ig és utána onnan tovább. Amíg beszéltünk, lejött a szállóból egy magyar pilóta is, aki 15 éve nyomja, hogy 6 hetet van itt, 2-t meg otthon. Vacsiztunk együtt, aztán elmentünk megnézni a buszjegyet ott, ahol ajánlották, de zárva volt. Messzirõl látom, hogy 3-man ott vannak elõtt és éppen nyitnak. Odamegyek, mondom: figyumár, innen indul a busz reggel Mui Ne-be? Megfordulnak és balról jobbra így néztek ki: anyu 130 centi, olyan ráncos, mint a 10 órán át ázott tenyér, orra nincs. Ajtónyitós elsõszülött fiúnak szintén hiányzik az orra vége, megfordulva már látszott, hogy nem kulcs, hanem kés van nála –ami most már a hasamra koncentrált a zár helyett-, olyan arckifejezése volt, mint Samuel L Jacksonnak a Ponyvaregényben a bibliaidézet közben, ez a csávó viszont csak annyit mondott: what the fuck you want?! A jobb oldali kisebb srácnak nem láttam az arcát a hajától, de lehet jobb is, úgyhogy mondtam, hogy: ez csak valami félreértés lehet, és rossz helyen kopogtatok, nyugodtan törjétek fel a placcot, biztos éhesek vagytok meg minden, meg az a kés is élesnek látszik, a vesém az meg még kellene. Hagytak is békén elmenni, a vicces az egészben az, hogy 4 házzal odébb a rendõrségen a sarlóskalapácsos óriászászló elõtt az atlétára vetkõzött rendõrök a falakról lógó gumibotok mellett zabálva úgy nézték a helyi Legyen Ön is Milliomos-t, mintha a Best of Kék Fény-t adnák a tévében. Mindegy, nem leszek vamzer, otthon sem voltam, és nem Saigon-ban leszek az.
Reggel mindenesetre felszálltunk a buszra, ami korábban vett fel minket, és a magyar haverjainkat ott is hagyják, ha mi nem szólunk, hogy még jönnek –kvittek vagyunk. Mui ne mellett kis üdülõfalu, minden pöpecül meg van csinálva, part királyság, span a bar manager, szállás fain. Mondjuk annak, hogy magyar kite-osokkal pörgünk pár napot, annak csak Áron örült, szerencsére volt itt is látnivaló azért (persze furcsa volt hirtelen sok magyart hallani –vigyázni, hogy mit mondasz ki hangosan meg ilyenek, hehe). Béreltünk motort, és irány a dûnék. 10 percre a szállótól volt egy hely, ami a parthoz közel kezdõdik, és egy folyón kell felmenni. Lent letettük a mocikat, és mezítláb elindulunk a kis patakban felfelé. A homok itt vörös, mint Angkorban. Ettõl inkább sárfolyamnak néz ki víz, de ha közelrõl megnéztük, látszott, hogy tiszta a víz. Feljebb érve láttuk, hogy bal oldalon ebbõl a vörös homokból rohadt nagy dûnék vannak, bal oldalon meg hófehér a sand. Van ahol kicsit összekeveredik, meg átmenetek vannak, nagyon érdekes hely, végre megvolt az elsõ sivatagos élményem is. Sokat nem tudtunk fotózni, mert a szél annyira fújta a homokot, hogy senki nem akarta elõvenni a fényképezõgépet. Csúszkáltunk a dûnéken, begyûjtöttük kötelezõen a kétféle homokmintát, majd vissza a folyón le. Kiderült, hogy az itteni fekvõ Buddha az nagyon messze van, így ez a program kimaradt, bementünk a faluba, volt érdekes horogkeresztes templom, meg színes hajós kikötõ, ahol a kiskölkök ölre mentek a matricákért, amikor Áron kinyitotta a fotóstáskát. Itt ilyen érdekes, kerek kis csónakokat csinálnak, úgy néznek ki, mintha vízi dodzsemek lennének. Másik irányba be a városba, ott motor letesz és piac. Hát, a köjál itt is sírva fakadna. Orrfacsaró bûz, ahogy a földön a rothadó gyümölcsökön meg zöldségeken és halon lépkedünk, néha meg még belét folyató patkány is oda van trancsírozva a padlót kialakító hulladékba –túl sok mindent nem vásároltunk. Közben Ajtóval felváltva kicsit lemaradtunk a tömegben egymáshoz képest, hogy a reakciókat csekkoljuk, mert itt már tényleg komoly volt. Ezen a piacon sem nagyon jár fehér ember, nagyjából nulla. Mindenféle reakciót tapasztaltunk, fõleg Ajtónál, aki vörösesszõke, kék szemû, és nagy szakálla nõtt mostanra. Volt aki nem hitt a szemének, és döbbenten állt, volt aki szerencsés jelnek vélte a dolgot, és megfogdosta Gergõt, mások csak értetlenül néztek, hogy mit keresünk ott, a kislányok többsége a kezét a szája elé téve kuncogott zavarában, idõsebbek volt, hogy megijedtek, és persze én azt is láttam, hogy van aki felismerte, hogy Obi Wan ott van valük együtt a piacon. Gyûlölködõ arcokkal nem nagyon találkoztunk –ez az egész útra jellemzõ, talán 2x vagy 3x kaptam el negatív pillantást, vagy arckifejezést.
Este még neteztünk kicsit, aztán bepakolás és vártuk a buszt, ami hajnali egykor érkezik, és hajnalban tesz ki Nah Thrang mellett, ahonnan délben indul a repülõnk Danang-ba (itt van a híres China Beach, ahol a háború alatt az amerikai katonák szörföztek, és amit a világ legszebb partjának választottak már többször is.) Na, ez a busztúra bár olcsó volt, borzasztóra sikeredett. Fél órát késett, meleg volt, a hajnali idõpont ellenére hangosan makogtak a buszon az arcok, és 3kor megálltunk egy órára teljesen feleslegesen, és mindenki egy vicces tévémûsort nézett a semmi közepén. Reggel fél 5-kor tettek ki minket a semmi másik közepén, mondván, hogy a reptér arra van egy úton, és kb 3 kilométer. Nem lepõdtünk meg: a hiénák ott vártak hajnalban a poros út szélén, hogy a kiszolgáltatott fehér európai turistákat a mocsok nagy táskákkal együtt elvihessék a repülõtérre a kis mocikkal. –Mennyi az annyi? -7 dollár fejenként. –Meg az anyádnak az…3 kilómétert akkor inkább legyalogolunk táskástul. Nagyon jó volt mondhatom, a felkelõ napban gyalogoltunk egy néha poros, de inkább kátyús betonszerû földúton Vietnámban, szembe özönlenek az iskolába induló, bicajos kis kommunisták, mellettünk meg kettõvel jönnek a motoros fuvarosok, hogy nézzék, ahogyan szenvedünk a sok cuccal –úgyhogy nem nagyon voltunk folyamatosan kiröhögve, persze ujjal mutogatással egybekötve. Már elmentünk vagy 2 kilómétert, amikor a leglelkesebb és még nem eleget szórakozó hiéna még mellettünk jött. Azt mondta fejenként 5-ért elvisz minket. Persze, most hogy már majdnem itt vagyunk…1 dollárt adunk… 4 dollár… 1 dollár fejenként...2 dollár…akkor csá, menj haza. Na akkor röhögött egy utolsót és lelépett. Megyünk tovább, elágazás. Térképünk nincs, reptér sehol jelezve a táblákon. Megállítottunk pár kiskölköt, de senki nem értette a repteret, amikor repülõt utánoztunk, annak meg megint csak megalázó nevetés lett a vége. Végül egy kislánytól nagy nehezen megkérdeztem a dolgot, úgy, hogy az útikönyv hátában lévõ minimál szótárból összetettem a „hol” és a „repülõ” szavakat –közben egyeztetve a fonetikai táblázattal, gondosan ügyelve a helyes kiejtésre (ez nagyjából lehetetlen, csak úgy megjegyzem…), mire a kislány tökéletes angolsággal elmondta, hogy egyenesen és a hosszú út végén jobbra sokáig. Hm, jól hangzik. A húzós olcsó táskám húzókája persze ezen az úton kiszakadt, és nem lehetett már normálisan húzni –ez Gergõnél már hamarabb bekövetkezett, amikor legutóbb kivették a táskáját a buszból. Pár perccel késõbb egy motoros fazon megkérdezte, hogy hova megyünk. Reptér. Reptér?! És hogyhogy gyalog? Hát, drága volt a taxi, de mindjárt itt van a reptér, nem? Az? Az kb 20 kilométer…ööö…mennyi? Kb 20….ööö…király. Akkor most mi?! Akkor jöttem rá, hogy otthagytam a szálláson az egyetlen pár cipõm az asztal alatt. Megálltunk, 4-5 fazon a családjával röhögött rajtunk egy 5-6 percig, majd odajöttek, hogy fejenként 2 dollárért elvisznek. Sima. Megérkeztünk, így is órákat kellett várni a gépre, ami késett is. Kezd sok lenni a túlsúly, lehet megint postázás lesz. A reptér inkább egy hodály volt, a gép propelleres –ááá, akkor talán ezért volt olyan olcsó…- az árak horribilisek, úgyhogy én nem ettem semmit, aludni pedig nem lehetett rendesen, mert a székek full idióta módon illeszkedtek. Gépen kicsit tudtunk héderelni, majd taxi be a városba.
Ahogy mondtam, a negatív gondolkodás gyümölcse elég nagy gyakorisággal negatív is lesz…Mi van itt? Vazz, itt hideg van! Város kikötõváros, tiszta szürke az idõ meg az utcák, ahol vagyunk, szállások drágák, az elvileg fain part 15 percre van innen. És hideg van. Persze lehet, hogy csak a lehúzó hangulattól látom lehúzónak én is az egészet. Kabátban meg sapkában nyomják a helyiek. Márk meg mikor veszti el az egyetlen cipõjét?... Holnap valahogy továbbmegyünk Hué-ba, hátha ott más a helyzet, ha az se jön be, akkor fel Hanoi. 31-én lejár a vietnámi vízum, Laoszba már szerintem nem megyünk, mert vízumostul, repülõjegyestül nincs rá pénz(em), inkább vissza Bangkok, és majd onnan repülünk haza 4-én. Addig valahogy kihúzom. Ajándékot mindenki tényleg forget…

Angkor - Phnom Penh

A Phnom Penh beszámoló elõtt egy kis történelem, hogy hol is jártunk eddig. Kambodzsában jelenleg alkotmányos monarchia van királyostúl. A hovatalos beszélt nyelv a khmer, a fiatalság a lényeget viszonylag jól beszéli angolul, az idõsebbek franciául nyomatják még. Az ország több mint 90%-a buddhista (thervada buddhizmus), és tizenakárhánymillióan lakják. A della az riel, (1USD az jelenleg 4100 riel kb), de a dodót sokkal szívesebben látják mindenhol. Otthonhoz képest +7 óra az eltérés, és hozzánk hasonlatosan 220-al mûködnek elektromosék. Az ország történelme majdnem ezer éves más, egészen az Angkori idõkig nyúlik vissza (Angkor Wat 1150-ben épült). Késõbb vietnámi, majd francia befolyás alá került, a csigaevõktõl 1953-ban szabadultak meg, és 1975-ben lépett színre Brother Number One alias Pol Pot, a gyilkos vadbarom, aki 4 évig öldökölt, és nyomorba döntött a Vörös Khmerekkel, majd polgárháború, 1991-ben párizsi békeszerzõdés és csupán 7 éve voltak az elsõ “normális” választások, ezért a turizmus csak most kezd igazán beindulni- vagy dörreni, ahogy az aktuális hódeszlás szleng elõírja. Itt már ugye malária para van a moszkítók miatt, vettünk is szprét, de én egy grammot nem fújtam még magamra, és a 3 nap alatt egy sem csípett meg, a többiek pedig bûzlenek, és ha széjjel nem is, de csípkedik õket a kis vérszívók. Minden bizonnyal ebben az orzságban van a világon a legtöbb végtag nélküli ember, a Pol Pot rezsim alatt megközelítõleg 7.000.000 abszolút megközelíthetõ taposóaknát nyomattak a földe a bolondok a saját népüknek, hogy azok ne akarjanak elszökni az országból.
Angkor 1860-ban találta meg egy franica fazon, név szerint Henry Mahout, elég komoly lehetett megpillantani a dzsungel közepén az óriási fákkal benõtt, elhagyott templomerdõt. Otthonról én is azt hittem, hogy Angkor Wat és Bayon az egész aztán jók is vagyunk, de Angkor hatalmas, de tényleg rohadt nagy területen fekszik és sokkal több mindent találtunk ott, mint amire én számítottam.Ez Kambodzsa spirituális és kultúrális központja, ez volt a régi Khmer birodalom központja, és hasonló épületek nincsenek sehol a világban. Amiket nekünk a 3 nap alatt sikerült magunkba szívni: Angkor Wat, Bayon, Angkor Thom városrész (Baphuon, Elefánt-terasz, Leprás Király-terasz, stb) Ta Prohm, Preah Neak, és Preah Khan, meg voltunk egy hegyen naplementézni, de a nevére nem emlékszem most..). Bent minden templom hasonló, ami az építési technikát és a szokásos elemeket illeti, de mindegyiknek megvan a saját kis különlegessége, ami különbözõvé teszi bármelyik másiktól. A több négyzetkilóméteren fekvõ épületegyütes matematikailag tökéletesen, kb miniméter pontosan van felépítve, mindenféle asztrológiai, matematikai, univerzális, spirituális és eszméletlen lenyûgözuális szempontból. A fõbb alakok, akik megjelennek, azok a Nagák, (nagy tiszteletnek örvendõ, bölcsességet szimbolizáló, általában hét fejû kigyók) , a Garudák (félig ember, félig madár szerzetek), a Singhák (többnyire védelmi szerepet betöltõ oroszlánok) és az Apszarák (akik csodálatos, isteni táncosok, mármint igazából az istennõk földi megtestesítõi, és a 3-fejû oroszlánokhoz hasonlóan a Tej-tenger köpülése közben jöttek a világra, és nincs is más dolguk, minthogy õk legyenek az ideális, tökéletes nõk, akik a mennyben szegények örökké tartó tökéletes szexre vannak ítélve a khmer hõsökkel). Ez utóbbiak leginkább dombormûveken jelennek meg, a legtöbbet Bayon-nál láttam, ott van külön tánccsarnok is nekik kialakítva, hasonlónak tûnnek, mint azok a tradicionális ruhákba öltözött táncolányok, akiket Siem Reap-ban az egyik vacsora alkalmával láttunk. Kis történeteket meséltek el táncaikkal, leginkább csábításról és csalfaságról, és bár legtöbbször nem tûnt túl mozgalmasnak és energetikusnak a tánc, hamar levágós volt, hogy hihetetlen koncentrálás, tökéletes testi és lelki egyensúly és gondolom mocsok sok gyakorlás kell ahhoz, hogy 10+10 ujjukat kéz és lábfejeikkel együtt (merthogy fõleg ezeken és a fejtartáson van a hangsúly) minden másodpercben halálpontosan mozgassák tánc közben mozdulatlan felsõtesttel, és ehhez még ugyanazt a minimosolyos faarcot is vágják végig. Na most hajnali 1 van, elteszem magam…
Reggel 9 múlt, már a hajón ülünk a határ felé, ez most sokkal kisebb boat, kb 30 ember fér el rajta, az is szûkösen, de mi összesen 9-en vagyunk, és ebben benne van már a kapitányunk is. 15 dollárért visznek a határig, onnan még nem tudjuk mi a pálya. Innen is biztos komolyakat fogunk nézni.
Szóval visszatérve, Angkorról tényleg egy hétig lehetne írni megállás nélkül, annyi idõm meg pinanyalatnyilag nincsen, a lényeg, hogy még egy ilyen helyet is körbeaknázott Pol Pot. 1975 Áprilisában vette át a hatalmat, és történészek szerint hihetetlen módon végigcsinálta 4 év alatt azt, amihez Hitlernek meg Sztálinnak sokkal több idõ kellett. A kommenista Vörös Khmer rezsim alatt az emberek fajtõl, kortól, vagy társadalmi poziciótól függetlenül vagy engedelmeskedtek, vagy teljesen simán meghaltak, ezért alap volt egy olyan szitu, hogy a 16 éves farmer gyerek kényszerített katonai szolgálat alatt a saját anyját volt mondjuk kénytelen kínozni, majd kivégezni. A várostól 40 percre dél-nyugatra mentünk a Killing Fields nevû helyre, aminek a neve már sokat sejtet. Itt találták meg a tömegsírokat, ahova a lemészárolt, többnyire helyi(!) embereket beásták. 40 percet nem nagyon ért meg az egész, bár a földút meletti kis falvak mindig érdekesek, 2 dodót is ki kellett dobni belépõre, de az egész nem áll semmibõl, mint nagy gödrökbõl táblákkal és számokkal, meg egy nagy torony-emlékmûbõl, amit a plafonig telepakoltak koponyákkal. A hely egyáltalán nincs karbantartva, egy vénasszony kb biztonsági rendszer, szuvenír bolt az persze van, és amikor épp átéreztem volna a helyi auschwitz atmoszféráját, megjelent a szögesdrót mögött egy csapat kisgyerek, hogy csináljak fotót –merthogy persze, hogy vágják, hogy a drótkerítésnél jól néz ki egy vágottszemû koszos gyerek-, de mivel egybõl pénzt kértek volna nem csináltam képet, úgyhogy kánonban elkezdtek üvöltözni: „one, two, three, SMILE!”, és megint: „take picture! One, two, three, SMILE! Elõször még megmosolyogtatott a dolog, de amikor késõbb egy tömegsír mellett egy farönkön egy rakás csontot akartam lefotózni és a kislányok odarohantak, felkapták az emberi csontokat és hadonászni kezdtek vele erõs vantúszríszmájlozás közepette, akkor egy kicsit forgott a gyomrom. Biztos én vagyok túl szentimentális, de valahogy nem látom magam elõtt, hogy például Dachau-ban a helyi kiskölkök az emberi maradványokkal kardoznak és közben üvöltik, hogy „mosolyogj”, békejeleket dobálva, mint a japánok, hogy kapjanak egy kis lét. Szóval ez a hely nagy csalódás volt, elég fáradtak is voltunk, ezért aznapra ennyi volt a nézelõdés, másnapra S-21 börtön, Nemzeti Múzeum és Királyi Palota volt a terv.
Reggel már ott is volt értünk Poly haverja, aki már egyébként a hajó megérkezésekor várt ránk egy nagy táblával, rajta: Mark, Gerrie, Iron táblával (ááá, nem mosolyogtunk nagyon…). Szóval õ furikázott minket a fõvárosban egész nap, reggeli után egybõl irány az S-21 börtön. Ez a börtön a város közepén van, a rezsim elõtt fõiskolaként mûködött, összesen 4db 3 szintes épület, amit Pol Poték nagy hirtelenséggel átalakítottak börtönné és vallató központtá. A fõvárosban ’75 elõtt majdnem 2 millióan laktak, minden gyorsan fejlõdött, amíg vöröskmerék ki nem találták, hogy 3 óra alatt(!!!) kiûrítik az egész várost, és mindenki húzzon a földekre meg gyárakba dolgozni, vagy legyen katona. Összesen 45.000-en maradtak Phnom Penh-ben, ennek is a nagy része katona volt, a többieket kõkemény munkára fogták, az értelmiségieket, a külföldieket, a tanárokat, a magas poziciót betöltõ embereket pedig sorra kihallgatták majd kivégezték. Az S-21 börtön adott helyet a vallatásoknak, az iskolát körbevették jó nagy fallal, jó sok dróttal, az alakokra vasrács, az osztálytermeket pedig hol téglákkal, hogy fából készült elválasztófalakkal apró kis cellákra osztották. Mindenhol sárga-fehér kockás a padló, a falak is sárgák, és nagyjából mindent úgy hagytak, ahogyan az volt, tehát a plafonon(!) simán látni a megbarnult vérfoltokat. Az elsõ épületben Nagyobb cellák voltak, a táblákra krétával felírták a szabályokat, olynaokat mint pl: „a vallatás közben nem szabad sírni, mert az 80 botütés, és ha a botütés közben sírsz, akkor meghalsz” –mondani sem kell, pár nap, hét, vagy hónap után mindenki bevallott mindent. A második épületben többszáz fotó van kiállítva, merthogy ezek a beteg állatok minden rabot (kislánytól öregapóig) hátrakötött kézzel lefotóztak bebörtönzés elõtt, úgyhogy nem volt nehéz bizonyítékokat találni. Több tizezer fordult meg a börtönben 3 év alatt, ebbõl összesen 7-en élték túl a mészárszéket. Kint az értelmiségiek, és a szellemi munkát végzõk igyekeztek gyorsan szétbarmolni a kezeiket valamilyen fizikai munkával, mert akinek sima volt a tenyere, azt azonnal vitték kivégezni. A harmadik épületben voltak a kis cellák, a negyedikben pedig kint és benti túlélõk biográfiája és történetei voltak a falon. Amikor a kis celláknál mászkáltunk, hangoskodásra lettem volt figyelmes. Persze hogy két német turista volt, akik röhögve jöttek be, meg rugdalták az ajtókat és közben legyintve mondogattak valamit, amibõl én csak annyit értettem „alles”, de Ajtosi azt mondta, az egész mondat azt jelenti, „az egész csak hazugság”. A fritzek miatt kicsit felment bennünk a pumpa.
A turisták egyébként mindenhol oda tudnak tenni, pl .Angkorban az utolsó napon, amikor Ajtó a vörös homokot szedte a templom mellett, jöttek a magyarok és mivel nem tudták, hogy ungarische gyerek szedi a földet ott éppen, elkezdtek róla hangosan beszélni a csajok: „igen, vannak ilyen emberek, aki bárhova utaznak, hazavisznek földet, meg homokot, hogy aztán azt otthon kitegyék”. Erre a pali, aki velük volt: „ja, én meg mindenhol szarok egy nagyot”… Egy másik sztorit a Matyiék meséltek, és az úgy volt, hogy valahol magyar hangot hallottak, odamentek közel, azok meg pont tõlük akartak kérdezni valamit angolul, úgyhogy csak viccbõl megkérdezték: „bist du svájci?”, amire õk reflexbõl nyomták: „no we are hungarians” –hát le se tagadhatnák.
A helyi népírtásra már nem térek vissza, elég tré élmény volt, de az országhoz ez hozzátartozik, 30 éve történt az egész, el kellett menni megnézni. Utána Nemzeti Múzeum, ami nem nagy durranás szintén 2 dollárért, a kert szép kb, az épületet meg kiderült, hogy a franciák húzták fel khmer stílusban, ami ugyanígy igaz a királyi palotára is, csak ott 3 dollár volt a belépõ. A kertészek ügyesek, a többi az semmi extra, az egyetlen érdekes –vagy inkább vicces- dolog egy lovasszobor, ami valamelyik helyi királyt ábrázolja, de eredetileg Napoleon szobra volt, csak a fejét kicserélték, miután elhúztak a franciák, a tipik napóleoni kalapot viszont elfelejtették kivenni a csávó kezébõl –legalább nevettünk egy jót a kánikulában.
Áron reggel korán felkelt, mert a teraszunk pont a folyóra nézett, és ha tiszta idõ van, elég jó napfelkeltét lehet elkapni, de ez nem jött be, mert az idõ nem volt tiszta, viszont reggel hatkor mindenki kint van a parti sétányon, és megy a tai chi pizsuban, vagy akár melósruhában, ahogy kell. Itt kell megemlítenem, hogy a zene, az valami csodás. Van egy szám, amit Bangkoktól idáig azt hiszem Ciang Mai kivételével eddig mindenhol többször hallottunk, Kualában még kínaiul is, és hát mindenhol megdobogtatta a szívünket. Lelki szemeiddel képzeld el, hogy a kambodzsában a parton, ahol a TonléSap, a Mekong és még 2 folyó találkozik a fõvárosban kislányok, és idõs asszonyok a naplementében gyönyörû mozdulatokkal tai chi-znek. És te csak ennyit hallasz: Maria hííí, Maria húúú, Maria hááhááá! Igen, Tereda… A 3 román buhergyerek nem tudom mennyi pénzt szedett össze avval az egy rumaje kakával, de ha ázsiában is minden országban ezt nyomja mindenki a klubban, meg a reggeli torna közben –arról nem is beszélve, hogy valami nagy amerikai animációs filmben is betétdal lett-, akkor tuti nagyon tele vannak (hacsak nem valami eltipró szerzõdést írtak alá a csacsi fiúk). És mondom: kualában a kínai piacon megint meghallottam az isteni muzsikát, és csak pár másodperc után döbbentem le: vazz, ez kínaiul van! Áronék sajnos nem hallották, mert épp a másik felén voltak a piacnak. Ajtó vett ott szép nagy Breitlinget a bátyjának asszem 5000 forintnak megfelelõ összegért, Áronnal mi ott nem vállaltunk semmit.
Megintcsak visszatérnék kambodzsára, ha illik ilyet. Ahhoz képest, hogy azt hittük, hogy piszok olcsó hely lesz, és sötétedés után nem fogunk kimerészkedni az utcára, Phnom Penh-ben az árak magasabbak, mint thaiföldön, és az emberek (turistákat is beleértve) hömpölyögnek az utcán reggelig, mocsok sok kajálda, bár és klub van, és bár gondolom, ha kimennénk a külvárosba akkor ott nem szívesen mozognánk turtistakén, de a belvárosban mindenki halál fain és mosolyog –de hát ez mindenhol, akár otthon is így van (mármint az elõbbi!).Hajnalban is elég meleg van, a nincstelenek simán eldobják magukat ahol éppen rájuk jön az alhatnék, elég nagy mocsok halmozódik fel az utcán este, de reggelre már se híre se hamva a földön fekvõ arcoknak, meg a piszoknak.
Na most már elég, hesszelnem kell a Mekong partját, a többiek bealudtak, nemsokára itt a határ, aztán majd valami. Spórolósra kell már vennük, bár elméletileg Vietnám egy kicsit olcsóbb, mint Thaiföld, és Laosz lesz a legolcsóbb, de hát sohasenem lehet aztat tudni. Ajándékra mindesetre ne számítsatok…

Siem Reap - Angkor galeri

Hajóút a Kambodzsai fővárosba

Kambodzsa felett még Siem Reap felé...

Tradicionális khmer táncosnőci, tradicionális khmer táncosruhában, tradicionális khmer ujjmozdulatokkal

Óriásplakát Siem Reap utcáján, régi kambodzsa, új kambodzsa...

Angkor Valami

Bayon, semmi extra, csak az univerzum közepén lévő hegyet szimbolizáló tökéletes matekkal megáldott ezeréves templom...

VII Ramadzsanajahajbakapva, az Épitő alias Leprás Király -nem vicc...

Angkor Vat, lépcső again

Siem Reap street akármi

Angkor, itt ugrált az Angelina Jolie a Tumbrájderbe hejj...ehh...

Phrenom Phen, vagy mi, sziklarakosgatásosdi

Bayon-i arc

Kuala - Kamubodza

A Royal Express hajón ülök Kambodzsában, a TonleSap tavon utazunk Siem Reap-ból a fővárosba Phnom Penh-be. Egy hete írtam körülbelül utoljára, van mit bepótolni, kezdem is az elején…hol is tartottunk?

Melakkából kicsit későn értünk ki a buszpályaudvarra, úgyhogy KLLL buszra (ez a fullos elfekvős légkondis busz) már nem jutott nekünk jegy, viszont teljesen sima távolsági buszra megkaptuk a leghátsó jegyeket, és a délután 4.30-as járattal irány Kuala. Kuala határában az autópálya-kapunál a kapuk ránkszóltak, hogy „Say no to porn”, de hát mi a pornónak eddig is mindig azt mondtuk, hogy: nem! A két maláj város között elég nagy a kontraszt, Kualában megint annyi felhőkarcoló lett hirtelen, hogy a nyakunk is belefájdult. Nincs akkor rend és tisztaság, mint Szingapúrban, eltévedni viszont nehéz, mert a Petronas-t meg a KL Tower-t a város bármely pontjáról látni lehet. A pályaudvar szerencsére nincs túl messze a Concorde-tól, ahova lakni menni akartunk, a taxisok persze azért hiénásba nyomták megint, a pályudvar mellől 30-35 ringitért akartak eldobni a közelbe, úgyhogy kicsit odébbráncigáltuk a cuccainkat, és egy bácsi 15-ért már vitt is. A Concorde-t még tavaly ajánlotta Charles az Áronnak, hogy a városban ez a legjobb ár-érték arányos szálló. Hát ez volt eddig a legmelegebb pecó, az 525-ösben laktunk, az óriási ablakok egyenesen a Petronas-ra néztek. Becuccolás után gyors szaladgálás a környéken, aztán home, és beszéltem Ila-val telefonon (Nabila Nisha Shamsuri a neve egészen pontosan, és Ő egy leányzó, akit kb 2 éve ismerek úgy, hogy eddig még nem láttam –másnapra megbeszéltük a talit a tornyoknál.) Egyébként ez is olyasmi hely, mint Szingapúr, nagy olvasztótégely, nincs túl sok látnivaló, vásárolni viszont elég durván lehet, a Petronas-ban nincs olyan cucc, vagy márka, amihez ne lehetne hozzájutni. Próbáltunk bukkolni jegyet a két épületet összekötő hídra, de hétfőn zárva, másnap (Áron születésnapján) pedig nemzeti ünnep volt, csütörtökön már menés van tovább, ezért maradt a szerda. Találkoztunk Ila-val, lényegében vele töltöttem a 3 napot, amint megérkeztem, telefonon szakított vele a kínai származású palija, aki valami triád főnök idemenekült fia, és egy kicsivel később ismerte meg a csajt, mint én, ezért egyre inkább pipa lett, ahogy közeledett a nap, és vele együtt én is. A második napon már seggrészegre itta magát otthon egyedül, Ila odament feléleszteni, de a csávó kb majdnem agyonverte és megígérte, hogy kicsinál engem (Farid –merthogy így hívják- a „damn motherfucker” jelzőt használta rám, megjegyzem, ez nem túl kedves tőle…). Mindenesetre a többieknek nem számoltam be ezekről az eseményekről csak Kuala végén, nehogy ráparázzanak, így is aggódás volt, hogy ki hogy, és honnan figyel minket. Kiderült, hogy Ila kb fél órára lakik a szititől, és szinte sehol nem volt a városban a klubokat leszámítva, így történt, hogy 3 magyar hülyegyerek vitte a maláj lányt Kualában városnézni. Általában indiaiban kajáltunk, később kiderült, hogy ezek igazából pakisztáni/indaiak, a lényeg a lényeg, hogy 20 ringitből (1100 Ft) betegre ettük magunkat négyen úgy, hogy megnyaltuk mind a tizet. Este én leléptem biliárodzni Ilával, az utcán elég hülyén néztek ránk, meg egy motoros banda be is szólt, hogy „hé kislány, nem mosogattad el a tányérokat?”, amely helyi kifejezés annyit tesz: „mi van, elfelejtetted, hogy maláj vagy?!” Persze röhögtünk ezeken a dolgokon, mégis azért furcsa volt néha. Áron születésnapjára a ChinaTown-ban vettünk helyi rizses italt, és a Barakka-t néztük a szállóban, aztán Ila zsatar haza, mi meg klubbolni a Beach nevű helyre, ami viszont hamar bezárt, és a másik helyre taxizás közben volt egy kis rendőrparánk, de hála az égnek, itt is olyanok, mint otthon -20 ringittel kevesebb van nálam estére…

A KL Toronyban nem jó naplementét kaptunk el sajnos, persze gondolom nehéz is, mert elég nagy a szmog a város felett. Voltunk még egy akkora bevásárlóközpontban, mint 3 Westend, belül fullos hullámvasút kereng a boltok mellett…A szállóban a reggelizős asztal elég bőséges volt ahhoz, hogy egy kiadós reggelivel ellegyünk estig, hogy aztán a már említett pakisztániaknál megint jól bezabáljunk. Utolsó éjszaka a Farid megtudta, hogy melyik szállóban vagyunk, de Ilán kívül senki nem aggódott - Ajtó meg Áron azért nem, mert nem tudtak róla, én meg azért nem, mert magyarok vagyunk, vagy mi… Baj nem lett, csak nagy búcsúzkodás, csütörtök reggel irány a repülőtér (1 óra), és Siem Reap, Kambodzsa.

KL Toronyból a város

Mammut - Vidámpark kombó

Monorail, evvel voltunk kénytelenek közlekedni szegény mi...

A Petronas tornyok, mi más?!...

Sűrű légiforgalom címszó alatt eltolták fapados járatunk 1 órával, majdnem elvették Ajtosi ollós manikűrkészletét –ami a szokásos megengedett 20kg helyett 15-re csökkent feladható poggyász miatt az eredetileg nem a fedélzetre szánt táskában volt, de aztán nagyon mosolyogtunk, és minden okesz. 2 és fél órát repültünk a végén lápos-mocsaras dzsungel felett, és máris Welcome 2 Cambodia. Persze megint mi szálltunk le utolsónak a gépről, vízum meg immigrációs papír töltögetés után pénzváltás. Na ez itt már nehezebb, sokkal jobban szeretik a zöldhasút, mint a helyi pénzt, ATM masina pedig a taxis szerint sehol nincs a városban, így a többiek pénzére lettem utalva –majd a fővárosban megadom. A sofőrünk Poli, egy 24 éves helyi kölök, aki végül mindhárom nap velünk maradt, és vitt minket, ahova csak akartuk reggeltől estig. A valaki által ajánlott szállást lecseréltük, megmondtuk Polinak, hogy vigyen minket valami normál helyre, ehhez képest elvitt egy nagyon fullos kis szállóba, medence meg minden, 2x akkora szoba, mint az első helyen, és csak egy kicsivel volt drágább, viszont beljebb volt a belvárosban. Siem Reap-ba valószínűleg mindenki Angkor miatt jön –ahogyan mi is. A városban 1 főutca van, amin összesen 2 lámpa található, itt már baloldalon van a kormány a verdákban, kresz viszont nem létezik, mindenkit úgy és ott vezet, ahol akar. A benzin drága (annyi, mint otthon), a légkondi kötelező, a moszkitó meg sok, és lehet, hogy maláriás, de mi szedjük a Lariamot, talán nem lesz gond. Lecuccolás után egyből irány Angkor, 40 dollár a 3 napos jegy, amihez külön fényképet készítenek. Nem tudom mennyit lehetne írni Angkorról, azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom mindhármunknak ez volt a trip alatt a legkomolyabb élmény, nekem személy szerint kisgyerekkori álmom vált valóra. A hely eszméletlen, a története/történelme hihetetlen érdekes, a látvány és a környezet összehasonlíthatatlan bármivel, ahol eddig voltam. 3 nap kellett, hogy a legfontosabb részeket bejárjuk, de igazából minden nagyobb templomnál el lehetne tölteni egy egész napot, mert ahogyan a nap menetel, az egész környezet fokozatosan változik. Elég sok a turista, ami az 1 hónap alatt itt volt talán először igazán zavaró. Bent a helyi lakosok egyből letámadnak, hogy vegyél valamit, de már elég rutinosak vagyunk a lerázásban. Mindenre van egyébként válasz, ha csak annyit mondok, „kösz, nem” akkor jön velem és miszterezik akár a világ végéig is, ha valami nem tetszik, akkor másikat mutat, ha túl drága, akkor odaadja csak nekem csak most olcsóbban, mert olyan „hendszom vájt meen” vagyok, ha nincs pénzem, akkor kérjek a haveromtól kölcsön, ha neki sincs, akkor adjak érte valami és így tovább… Már az 5-6 éves kislány is Oscar-díjas jelenetet hoz össze, és potyogni kezd a könnye, folyik le a kis koszos arcán, ha nem nála veszem meg, a hűsítő cold drink-et. Van itt a dzsungelben valami állat a fán, ami eszméletlen hangosan nyomat egy állandó hangot, ami olyan minta valami fémes cuccot flexelnének folyamatosan. Tátott szájjal mászkáltunk mind3 nap a dzsungelben a fákkal benőtt ezeréves templomok között, persze mindegyik mellett volt mindig helyi kiskölök, aki informált, hogy itt forgatták a Tomb Raider-t, ott meg az Indiana Jones valamelyik részét – Angelina Jolie-t valahogy mindenki jobban szereti. Bayonnál, ami az alaprajz szerint az Univerzum közepén található Meru-hegyet szimbolizálja, szedtünk itteni jellegzetes vörös homokot, a fényképezőgépek most kattogtak a legtöbbet. Bent kajáztunk is, meg vettünk kis ópium pipát, meg ezt-azt, tanítgattuk a helyieket magyarul. Első este Poli szólt, hogy mielőtt hazamennénk, elvinne minket a haverjának az esküvői bulijára, ami Angkoron belül van, és…ehh, hogyaviharbane?! Így esett meg az, ami valószínűleg nem sok magyarral történt meg eddig, hogy Angkor közepén, a Királyi Medence mellett a dzsungelbe épített minimál településen egy kambodzsai tradicionális esküvői bulin toltuk első este. Hozták a finomabbnál finomabb kajákat, és közben bőszen itattak minket. „Hau kun” –köszönöm, „chul mui” –egészségedre, „kampaiki” – amimaradharag, „pamtak nyom sawatnak nyom” –az én országom az én söröm (merthogy Angkor sört ittünk). Egyébként nincs drogtörvény az országban, megint csak mi lepődtünk meg, amikor konkréten 1 méterre a rendőr mellett a tizenéves kiskölök bambult ránk szipus nejlonnal az arca előtt...

Itt költöttek a világon a legtöbb pénzt a taposóaknák felszámolására, ennek ellenére a városban max 20mp, és ott van valaki kézfej, kar, lábfej, vagy láb nélkül, és ez 4 éves gyerektől 74 éves papáig jellemző. Mások ajnálották a helyi khmer masszázst, ami állítólag sokkal jobb, mint a thai, de időnk se volt túl sok, meg az reggeltől estig tartó mászkálás az 50 fokban eléggé kivett az energiánkból, úgyhogy álatlában amikor visszértünk Siem Reap-ba Angkorból, akkor szálló, és ájulás. Ja, azt elfelejtettem, hogy első nap bátyám elvesztette az útlevelét, vissza reptér, 2 percen belül mindenki az Áronka passportját kereste, ami persze kiderült, hogy otthon van mégis a szállóban a táskájának egy eddig nem ismert zsebében. 25 dollárért visz minket a hajó a TonleSap tavon és a nemtommilyen folyón keresztül Phnom Penh.be, a 7 fős busz reggel 6kor jött értünk, mi viszont 12-en ültünk bent végül a nagy táskákkal együtt. Egy töltésen mentünk kb 20-25 percig a hajóig, a helyi arcok itt laknak a töltés 2 oldalán, és hát gondolom nem kell mondanom, putri van a javából –komoly fotók lesznek. 5 óra az út, most 2 órája utazunk az óriási tavon, 1 vagy 2 napot töltünk a fővárosban, és utána jó reggelt Vietnám.

Na most már az utolsót nyomjuk Phnom Penh-ben, holnap már Vietkongokkal reggelizünk, de nem volt időm irni, igérem pótlás lesz a vége! Képek is érkeznek, csak itt a szupergyors internet az...hát nem valami szuper gyors...

Kákalaki Melakka

Uh, hát igen, a régi maláj főváros... Nem írtam, mert nem akartam elhamarkodottan véleményt formálni erről a helyről, most, hogy nemsokára indulunk tovább Kualába, megírom mi történt az elmúlt pár napban.

A szingapúri szuper-tisztaságot és tökéletes rendet magunk mögött hagyva stílszerűen egy busszal csapattuk tovább Melakkáig. A pályaudvaron a jegyüzérek úgy nyomják, mintha az életük múlna azon, hogy az ő menetrendszerinti járatukkal menjünk, és kiabálnak, mint a kofák. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy bármit is mondanak első árnak, akkor egy nagyon kell nevetni, hogy lássák, nem vagy kezdő a régióban. Utána lehet lejebb menni, mág elindulni a másik árushoz, és máris feleannyi minden. A busz teljesen jó volt, szinte vízszintesre lehetett fektetni az üléseket, légkondi persze, és a sofőr bömböltette a helyi rádiót. Fél óra alatt a határon voltunk, táskák le a buszról, útlevelezés, táskaellenőrzés, buszra vissza, 1 perc út, maláj határrész, táskák le, útlevelezés, táskaellenőrzés, buszra vissza, ezt persze a monszun kellős közepén.
Nem tudom mennyi volt az út Melakkáig, mert bealudtam, de már sötétben érkeztünk. Hotel Aldy, ahol Áronék tavaly is voltak. A szoba majdnem ugyanannyiba került, mint Szingapúrban, a különbség az volt, hogy kb 4-5x annyi hely volt... Fent laktunk a harmadikon, felettünk már csak a tetőteraszos jacuzzi volt. Áram általában úgy van itt a szobákbak, hogy a kulcson található kis kártyát be kell nyomatni a falon lévő kis tokba. Ha elmész otthonról nincs áram, tehát: nincs légkondi, magyarán amikor a dögmelegben hazaérkezel, akkor ott még melegebb van, kénytelenek voltunk leszerelni a kártyát a kulcsról, és így egész nap ment a légkondi, és amikor hazaértünk, olyan volt, mintha egy hűtőbe lépnénk be. Aznap este egyből belenyőltunk a jóba, egyélamennyit akarsz BBQ a szálló aljában, a Bamboo Hut-ban. Mondanom sem kell: három kiéhezett magyar gyerek betegre ette magát aznap este, kb mozdulni sem tudtunk annyit ettünk, olyan környezetben, amit elmesélni megintcsak nehéz lenne.

Este még azért Jonker Street, ez az óvárosi rész főutcája, ahol a régiségkereskedők boltjai, meg az utcai árusok találhatóak. Itt is hihetetlen mennyiségű pénzt lehetne elkölteni percek alatt, olyan kincseket lehet találni. Vásárlás közben ha kedved támad egy kicsit énekelni, csak el kell kapni a mikrofont az egyik karaoke bárban, lenyomsz egy jó kis helyi nótát, és mész tovább a közértbe, ahonnan hazafelé még azért beugrasz egy nyitott táncórára, és kínai lampionos kiszínpadon az utca közepén twisztelsz a helyi nénikkel, meg bácsikkal. Nem nagyon paráznak...

Van itt egy portugál kis falu, akik azért vannak itt, mert amikor a hollandok átvették a helyet a XVI. században, és a portugálok elhúztak...hát...egy páran lemaradtak a hajóról. Ezek az ittmaradt szerencsétlenek meg persze a régi nyelvet beszélik, úgyhogy ha egy portugál idejön, egy szót sem ért abból, amit a "portugálok" mondanak. Az itteni főportugál valami Albekerkeberke volt, akinek persze, hogy a leszármazottja egy magyar/protugál lány, akit Áron fotózott még tavaly nyáron.

Voltunk Charles boltjában is, vettünk pólót, de őt mindig elkerültük. Itt most egy kicsit sztorizok, hogy ki is Charles, mert páran nem tudjátok...
Az úgy volt, hogy Áronék tavaly mászkálnaka szitiben, vásárlás, fotózgatás -itt szeretném megjegyezni, hogy ha nem vagy fotós, akkor ha teheted, fotóssal ne menj nyaralni, és ha fotós vagy, akkor ne akarj nem fotósokkal nyaralni...- szóval, jól érzik magukat, és egyszercsak ott egy itteni tipikus koloniális ház, ami teljesen narancssárga és az egészre egy rohadt nagy orángután van festve. Persze, hogy fotó, aztán egyszercsak egy nagyszakállú, hosszú hajú, sötétbőrű, középkorú fazon a fenti ablakból kihajol. Bubu kiabál is Áronnak: most nyomd, ott a csávó az ablakban! Ez jó lesz! Erre barátunk az ablakból: igen, ez jó...
Nahát Charles Cham egy itteni világhíres festőművész, akinek szentendrei a felesége, és félig itt, félig emmón laknak. A boltban van egy kis infó róla, természetesen magyarul is, azt inkább ide beírom, ahelyett, hogy hülyeségeket írnék róla:

CHARLES CHAM

Charles Cham 5 éves korában az első mozifilm hatására kezdett festeni. A történet egy festőről szólt, aki ha lefestett valamit varázsecsetével, az elvenné vált. A lefestett madarak elszálltak, a halak elúsztak a folyóban. A festő végül festett egy gyönyörű nőt, aki megelevenedett, és akivel természetesen egymásba szerettek. A moziból hazaérve Charles nekiállt, hogy "megfesse" a festő arcképét a konyhából elcsent liszttel. Ez volt az első portréja. Felnőve Kuala Lumpurban néhány évig képszerkesztőként dolgozott egy kiadóban, majd Franciaországba ment és azóta fest. Aix-i Független Művészek Egyesületének tagjaként állított ki a Függetlenek Szalonjában 1990-91-ben. 1993-ban hozta létre műtermét szülővárosában Malaccában (Malájzia), melyet a kihalóban lévő veszélyeztetett emberszabású majmokról Orangután háznak nevezett. 1995-ben A Kuala Lumpr National Galleryben egyéni kiállítási nyílt "Yin et Yang et cetera" címmel. Ezt hamarosan több hazai és nemzetközi kiállítás követte, Szingapúrban, Hongkongban, Bali szigetén, Franciaországban, Angliában, Svájcban, Portugáliában, és legutóbb Ausztráliában. C.C. munkáinak a filozófiája a Yin és Yang, (az élet kettőssége, polaritása) ami az ellentétek vonzásán alapul. Úgy gondolja, hogy mindennenk van másik oldala, akár látszik, akár nem. A Yin és Yang képek mindegyike megkettőzhető, valójában két kép egy vásznon. "Azt hiszem a rajz gondolkodás, a festés érzés. Éppen ezért lerajzolom, amit gondolok, és megfestem, amit érzek. És mivel nincs érzés gondolat nélkül, festmény sincs rajz nélkül. Néha úgy érzem, jobban illene a műveimhez a festett rajz elnevezés." CC most Szentendrén él családjával, de Malaccai műtermében is alkot. Képei 35 ország műgyűjteményeiben találhatók meg, galériákban és magángyűjtőknél. A közeljövőben egyéni kiállítása nyílik, HongKongban, Kuala Lumpurban és Szentendrén. www.charlescham.com


Hát Ő Charles. Hihetetlen fazon, tegnap a családjával (magyar feleség+angolul és magyarul is folyékonyan beszélő kisfiú és kislány) vacsoráztunk, meg pörögtünk. A család össze-vissza beszél egymással minden nyelven, teljesen rapszódikusan váltogatva azokat. Persze Charles a leggyengébb magyarul, de ő mondjuk másik 7 nyelvet beszél, meghát ott a keze. Van egy kis dzsippük, amit szintén szétfestett Charles, és azt alapul véve, hogy egy kb 40x30-as képe legalább 150-100 ezerbe kerül, a valószínűleg 10.000 forintért vásárolt verda most kb tízmilliókat érhet. A városban mindenki ismeri, előre köszönnek neki. Még szingapúrban láttuk, hogy nem lehet durian nevű gyümölcsöt a metróra vinni, hát most megtudtuk miért. C elvitt minket este Durian Mamához, Melakkában csak nála lehet venni duriant. Ez egy nagy tüskés gyümölcs, amit úgy szednek a dzsungel közepén, hogy leülnek és várnak, fülelnek, hogy mikor pottyan le a fáról, mert azelőtt nem lehet leszedni, viszont amint leesett, a környékbeli állatok már rá is mennek, úgyhogy van, hogy tigrissel kell versenyezni a finom falatért. Még jó hogy velük ettünk duriant, mert kiderült, hogy abban sok a yang, felfűti az ember testét, eléggé addiktív, nehéz vele leállni, ha egyszer rákaptál az ízére, és olyan eszméletlenül büdös, mintha rothadó hagymát és sajtokat szagolnál. A lényeg, hogy ha például szintén fűtőhatással ellátott piát rányomsz, annak súlyos következményei lehetnek, Charles unokatestvére egy durianos este után nyomott egy-két whiskey-t a bárban és megállt a szíve...Szóval vigyázni kell vele. Mindegy, ezt is kipróbáltuk, meg még a rambután, ami olyasmi, mint a licsi, és lesz még passion fruit meg dragon fruit van, amit bangkokban fogunk tolni.
Még Phuketen volt a monk, aki tavalyelőtt nyáron figyelmeztette Jackie Lee-t, hogy nagy baj lesz a szigeten, és mindenhol vizet lát...hát itt a család 2 éve költözött Szentendrére, és amikor odaértek, a 2 éves kisfiú azt mondta, nem akar viszamenni Melakkába, mert mindenhol víz lesz, és nagyon sokan meghalnak, persze nyugtatgatták, hogy ez butaság, de ő bizton állította, hogy meg nem mozdul, mert otthon mindenki meghal a víztől. Persze utólag flesselt a család, hogy Öcsi megmondta előre. A vacsi alatt még elég tartózkodóak voltak a kölkök, de később este már alig lehetett leállítani őket a tengernél. Öcsi azt mondta villany vagyok, és amikor kérdeztem, miért, indiaiul válaszolt valamit és elfutott. Hoztak kagylókat, építettünk belőle nagy skorpiót az asztalra, és mindenki kapott egyet a végén a legszebbek közül, hogy hazavigye emlékbe.
Charles és a felesége úgy ismerkedtek meg, hogy Bangkokban összefutottak az utcán, és hesszelték egymást egy kicsit, de nem volt semmi kontakt, majd pár hét múlva itt Melakkában megint szembetalálkoztak az utcán -innentől már egyértelmű...

A városban Áronra is sok helyen emlékeztek, kérdezték, hogy "ugye voltál már itt?". A szálláson is megismertre Kenny, egy huszonéves hidrogénezett hajú pincérgyerek. Vele meg a haverjaival spanoltunk szinte végig, kiderült, hogy mindenkit ismer a városban, jövőre tud olcsón itt szállást, meg mindent. Elvittek első este bulizni, ahol hozták a piákat -pedig csóringer kölkök (ez egyébként itt alap, ha vendég vagy nincs az az isten, hogy fizesss, Charles sem engedett minket fizetni sehol), de mi ugye úgy bekajáltunk, hogy mozdulni is alig bírtunk...Adtam is Kenny-nek albumot, adtam neki 2 Bobakrome lemezt is, és amikor másnap este lejöttem a Bambbo Hutba, hogy megyünk velük bulizni, éppen zártak és az egész szálloda stáb éppen a "Lé"-t hallgatta. Ugye nem kell mondanom, hogy elég abszurd helyzet... Előző este félreértett, és azt hitte, csak úgy adtam neki 3 magyar hiphop cd-t, úgyhogy mondtam, hogy haver, ezek mink volnánk, na akkor lett nagy összefutkosás, meg dedikálás, este a klubban meg bemutatott a tulajnak, és már le van beszélve, hogy legközelebb, ha jövünk, akkor pörgetek majd, be lesz hirdetve, hogy európai hiphop dj meg minden...funny...
Második este elvittek minket hajnalban lokálkajáldába, Áron kapott extra csípős valamit, mi édeset kértünk, úgyhogy hoztam "tisu"-t, ami cukorsüveg (hehe) formába felállított ropogósra sütött extravékony cukorozott palacsintatésztának tűnt, meg "rotibom"-ot, ami még édesebb, olajos, valamivel töltött tészta. Utolsó éjszaka csak én mentem velük, de nem tartott sokáig a buli, mert kapták az infót, hogy minnyá razzia lesz a helyen, és olyankor nem ajánlatos ott lenni, se külföldinek, se túl fiataloknak -mi mind valamelyik kategóriába beleestünk, mondanom sem kell...

Áronék most lementek a tengerhez homokot szedni, de csak mocsári sárt hoztak, nemsokára indulunk a buszhoz, itt hagyjuk Melakkát. Szintén költözős...

Galeri

Pár kép régebbről is, mert ha a régi beírásokhoz teszem, úgysem olvassátok el...



Bangkok, Áronka és a hírös Tiger Bar

Phuket, tengeri cigánylányok, und eine fünf sterne rötyi over dö patak

Phuket, Karon Beach, szangózdáun...szarul érzem magam(?)

Bangkok, Wat Valami, lépcső...

Phuket. A parton jópár Tsunami emlékművet állítottak fel, nemzetközi művészek kezét dícsérik az alkotások, sztem ez volt a legfainabb, a fazon a nyitott arcából kihúzott mérőszalaggal próbálja meg lemérni az eget, a teste pedig üres...

Phuket, sárkány napnak lemente Karon Beach-en

Bangkok, Golden Mountain, kis doggyval a hegy lábánál

Bangkok, Golden Mountain: az ölembe hullott üzenet a fán végzi végül

Phuket, a Tsunami-emlékezés napján

Phuket, Merry X-mas!!!

Ez még Bangkok, a barlangtemplom előtti résznél...

Szinga. A kikötői metrómegálló, itt nyomatják esténként
a breakesek. Pont, mint a Jászai...

Bangkok, óriásó Álló Buddha, és a szabadság madárkái éppen elfele engedődnek...

Phuket, Wat Phratong, a Félig Beásott Buddha,
akiről mondjuk nem beszéltem idáig...a legenda szerint, aki eddig
megpróbálta kiásni a szobrot innen, halálnak halálával jól meghalt

Chiang Mai, Doi Suthep templom tisztulós lépcső sárkánykorlátja, ahol bradör a kislányos képet is lőtte

Karácsony másnapján Phuket tengerpartján

Star Warts

SunTek City az egyik ilyen hi-tek elektronikai bevásárlóközpont, 5 büdös nagy toronyból áll, az öt ujjat jelképezve, szintén abszolút feng shui alapján elrendezve és felépítve, még az anyaok szempontjából is tökéletesen, az 5 torony közepén lévő téren pedig mi más lenne ott, mint a világ legnagyobb szökőkútja, a Founatain of Wealth, aminél egész nap zene szól, lézershow és különböző műsorok mennek, a fröcskölő vízre kiírathatja bárki az üzenetét, és óránként, amikor leállítják a nagy vizet, be lehet menni a közepére 3 kört tenni az óramutató járásával ellenkező irányba, és a jobbik kezünket a vízbe mártva mászkálás közben már biztosítottuk magunkat, hogy a világon az egyik legkomolyabban chi termelő épületeggyüttesénél megalapoztuk a jövőnket -vagyonilag legalábbis. Utána felmentünk a 4-es torony tetejére, 180 méterre, ahonnan belátni az egész várost, és ahol persze hogy rámjött a fordított tériszony parám, és mivel a biztonsági intézkedéseket eléggé hanyagul oldották meg, le akartam ugrani minden pillanatban, de a többiek nem hagyták...

Hazafelé még készítettünk egy-két hosszúexpós fotót az üzleti negyed felhőkarcolóinál, aztán haza és alvás...

Reggel korán keltünk, találkoztunk az Ablaka által szervált helyi guide-unkkal, elmentünk reggelizni. Tőle tudtuk meg, hogy a durian nevű gyümölcsöt azért nem lehet felvinni a metróra, mert rohadtul büdös bír lenni, és ez sokakat zavarhat. Ő mondta el azt is, hogy a kis ocsmány integető aranymacska, amit mindenhol látni, a jó szerencsét hajtja egyfolytában az adott helyre, és azt is, hogy az összes McDonaldsban ingyen wifi-s net van, úgyhogy innentől az lesz most két napig. Szóval kis reggeli, majd Little India, ahol tisztaság és a rend már nem voltak annyira preferált dolgok, és a templom sajnos éppen zárva volt valamiért, úgyhogy nem sokáig maradtunk: irány a Singapore Science Centre és a Star Wars kiállítás. Kb 25 percet kellett kifele metrózni a városból, a metró (mrt és lrt) egyébként az egész várost tökéletesen lefedi, és éppen építik a negyedik vonalat is. Kint még a pénzünkért megnézhettünk egy csodák palotája szerű kiállítás-együttest, úgyhogy kora estig végülis azon az egy helyen voltunk. Hát a Star Wars cucc az nagyon komoly volt, skitzek, tervek, kicsi és óriási makettek, küsztümök, régi plakátok, és még 1000 elmondhatatlan dolog. Ami a filmben konkréten szerepelt, és eredeti, az Darth Vader műtőasztala, és Padmé szűlőasztala volt. Végig kis lcd vetítőkön mentek a különböző behind the scenes sztorik, meg extra infók, volt Vader hangátalakító masina, és óriási érintőgombos kitudtöbbet-a-dupla-trilógiáról gépezet is, valamint egy Jedi Gym, ahol letesztelhetted az erőd, az egyensúlyod, a gyorsaságod, és az Erőd is. A legutóbbi fain volt nagyon, két embernek le kellett ülni egy hosszú asztalhoz a két asztalfőhöz és egy elektródákkal ellátott fejpántot kellett felvenni. Az asztal közepén végig elektromágneses kis út vezetett, középen egy kis golyó. Az volt a lényeg, hogy minél nyugodtabb maradt valaki, annál inkább alacsonyak maradtak az agyhullámai, és így a golyó attól az embertől távolodott, aki nyugodtabb tudott maradni. Ezt lehetett fordítva is, és akkor saját magad felé kellett vonzani a kis golyót. Persze mindhárman megmérkőztünk egymással, a végeredményt a nyugalmamat és a többiek személyét ismerve szerintem mindenki kitalálhatja magától.

Hazafele elkapott minket a szokásos eső, de a plázák tényleg annyira egymásba érnek, hogy egyikből a másikba mászkálva simán hazajut az ember. Eszméletlen mennyit építkeznek. Csak Santosa szigetén –ami egyébként békét és nyugalmat jelent- 3 óriási látványosság épült tavaly óta, és a bejáratnál is most kezdtek el felhúzni egy akkora valamit, ami azt sem tudom mekkora lesz és mi, de nagyon durvának néz ki már a készülődés is. Minden tökéletesen rendezett és szervezett, a metrónál hazafele, amikor visszavettem a gépből a kártyáról az egy dolcsit, a mellettem lévő gép elromlott, és nem akarok hazudni, de tényleg kb 8-9 másodperc alatt ott volt egy nő, kinyitotta a gépet, pötyögött valamit, és mire megfordultam, már ment is minden annak rendje és módja szerint.

Még egy napot ráhúztunk itt, holnap indul a busz a régi maláj fővárosba, Melakkába, és utána jön Kuala Lumpur. Most lemegyek a mekibe, és megpróbálok minél több képet feltölteni a régebbi beírásokhoz is, hogy ne csak a hülyeségeket olvassátok. Lesz turista kép is meg Áronka által készített szép fotók is, hogy mindenki örüljön. Este talán Zouk és parti, de mindenki elég halott…

Szilveszter, single-poor...

Kicsit sokáig nem sikerült netközelbe jutni, úgyhogy most összesen 5 napot kell összeszednem. Tavaly az utolsó előtti napon lementünk még megnézni Phuket Town-t, amiben az égvilágon semmi különös nincs, viszonylag kevés turistát látni. Utána viszont ami nagyon fain volt, az a tengeri cigányok falva a kikötő mellett. Tákolt házakban nyomatják, természetesen magyar szemmel meghökkentő lehet a környék szegénysége, de itt is mindenki mosolyog, teljesen jól elvan, szinte mindenki halászatból él, van egy focipálya, a rötyiket a kis folyó felé építik, betonút nyista, de mindenki nagyon barátságos, a boltos tud angolul és a fertőtlenítő kóla is olcsóbb, mint eddig bárhol (60 forint kb). Van a falu közepén egy karaokés komolynak tűnő zenegép, biztos a köré gyűlnek esténként. Onnan hazafelé még benéztünk a modern Wat Prhatong-hoz, aztán home. A posta nagyon drága lett végül, 15 kilónyi cuccot adtunk fel, 10 nap alatt ér haza.

Szilveszter napján strandoltunk egész nap, így az ott eltöltött napokból összesen egyszer esett, és egyszer volt felhős, ahhoz képest, hogy majdnem nem is mentünk le, mert annyira beparáztatott minket mindenki az előrejelzésekkel. Strand után készülődés, majd találkoztunk a „többiekkel”, mostanra már velük volt Gábor is (Gabor helyi nyelven azt jelenti: forradalom, ő pedig Szili Gábor, a „silly” pedig ostoba, úgyhogy általában nevettek rajta, hogy micsoda neve van…). Gáborunk győri, hivatásos katona lassan tíz éve, mostanra már főtörzs, mellékállásként klubnál beengedőember, és nagyon jó házi pálinkát hozott, amit saját kezűleg készített még otthon –hozott egy rúd kolbászt is, de azt a többiek 2 perc alatt eltűntették. Iddogáltunk, elvittük őket a Gulyás Csárdába, ahol otthoni virslit toltunk rendes mustárral, grill csirkével, nagy elánnal. A thai pincércsajok simán nyomták persze, hogy „egészségedre, „jó étvágyat”, meg „viszontlátásra” –mondjuk néha összekeverték melyiket mikor kell mondani… Vettünk még egy üveg pezsgőt gyorsan éjfél előtt és le a partra. Ott persze rengeteg ember volt, kb 10 perccel 12 előtt értünk le, két hármas csapatra osztódva gyorsan vettünk is 2 óriás lampiont, amit az aljánál be lehet gyújtani, és akkor a meleg levegő szépen viszi felfelé az égbe. Amikor ebből több száz emelkedik este, az valami hihetetlenül felemelő, és gyönyörű látvány. Ha felhős is lenne az ég, mesterségesen csillagossá varázsolják az égboltot. Pont éjfélkor engedtük fel a miénket a legnagyobb tűzijáték közepén.

Mindenhol és mindenhonnan lőttek a parton, és persze mindenfélét. Mire Pesten éjfél lett, mi már hazafelé mentünk a Tiger-ből, mondanom sem kell, hogy kissé levert állapotban.

Az év első napján este már Szingapúrban voltunk, ez a hely összehasonlíthatatlan az eddigi helyekkel szinte minden szempontból. Már a reptéren óriási különbségeket vettünk észre, ami nem véletlen, mert kiderült, hogy a szingapúri reptér a világ legjobb reptere címet már többször is elnyerte. Itt minden arra épül, hogy minél kényelmesebben és könnyebben megtalálj és elérj bármit, amit csak akarsz, a lehető legtöbb szolgáltatott információval egybekötve. Itt már sokkal kevesebbet mosolyognak viszont, de ez csak Phuket után feltűnő szerintem. A terminálból kilépve, már visznek is a taxidhoz –nem hiénák, nem tolakodva, hanem korlátokkal elválasztott sorokban, a végén egy reptéri segítővel, aki a kocsihoz kisér, bepakol, majd elviszi a kis kocsid is. A Bencoolen Street-en lakunk a belvárosban a Hotel81-ben, a hetedik emeleten egy viszonylag kis szobában, sokkal drágábban mint eddig. Itt viszont kád van, ami mindannyiunk számára nagy felüdülést jelent. AZ egész város tökéletesen rendezett, teljesen tiszta –úgy hogy azért nincs idegesítően steril flesse-, úgy tűnik, hogy elég jólét van és minden tökéletesen működik pontos elképzelés és terv szerint. Minden második sarkon van egy bevásárlóközpont, amik sokszor már termékcsoportra specializálódnak, és mindig tele vannak, így lehet az, hogy mondjuk egy dupla Mammut méretű plázában csak műszaki cikkek vannak, és többezer ember pörög megállás nélkül. Vannak plázák, amiben szó szerint hullámvasút, vagy vízi vidámpark van, de lehet zongoraleckéket, vagy akár táncórákat is venni. Bent jó hideg van, azért is szoktunk bemenni, mert néha kint már elviselhetetlen a hőség a párával együtt, és egy kicsit le kell hűteni magunkat. Ugyanez a metró is, mindenhol légkondi, tökéletes tisztaság és biztonság, bliccelni lehetetlen, utazni viszont olcsó, nem lehet leesni a sínekhez, mert végig fotocellás ajtókkal tűzdelt üvegfal megy a peronon, metróvezető az nincs, másodpercre pontosan érkezik minden, a város bármelyik pontjára el lehet jutni nagyon hamar, és a legtöbb megálló egy pláza aljába érkezik. Érintőképernyős masinákon választod ki az úticélt, bedobod a pénzt, és kapsz egy kis kártyát, ami 2mp alatt tárol minden utazási infót, és avval tudsz be és kijutni a kapukon –azokon, amikért pontosan fizettél, majd kilépés után a gépbe bedugva leadod a kártyát, és az kidob egy dollárt, amit letétként fizettél a kis mütyűrért.

Még a repülőn kaptunk egy immigrációs kártyát kitöltésre, amire nagy piros betűkkel rányomtatták, hogy ha drogcsempészettel elkapnak, akkor…meghalsz. Megölnek, kinyírnak simán. Az utcák és a tv is tele van anti-drog és anti-alkohol propagandával, 1000 itteni dollár (129.000 Ft) a bűntetés, ha az utcán köpsz egyet, ha letépsz egy virágot, ha nem szeded össze a kutyagumit, ha eldobod a csikket, ha rágózol, úgyhogy van mire ügyelni. A város 160-170 éve még egy kis maláj halászfalu volt, most pedig egy brutálisan gyorsan fejlődő metropolisz. Mindenhol, egyfolytában, és villámgyorsan építkeznek, olyan épületeket húznak fel minden sarkon, ami felett otthon egy 40 fős bizottság 2 évet ül, hogy ki mennyit lopjon ki. A modern épületek mindegyike tökéletesen a feng shui előírásai szerint épül, ami egy kicsit is hibádzik, azonnal javításra kerül. Nagy olvasztótégelynek tűnik, itt már nehéz megkölönböztetni a különböző nációkat, rengeteg a kínai, a taiwan-i, koreai, japán, vietnámi, és midenféle turista és immigráns, fekák is sokan vannak. Láttunk első este 2 nagydarab feka fazont, úgy néztek ki, mint a legkeményebb gettóarcok bronxból, valamit kerestek, de aztán nem találták, úgyhogy szépen aranyosan kézenfogva távoztak. Persze ez csak nekünk furcsa… Mondjuk itt legalább nem kell annyira aggódni a fiú-lányok miatt. Angolul is mindenki sokkal jobban beszél, és bár nem mosolyognak egyfolytában, mindenki ugyanolyan segítőkész, és ha már van valami kontakt, akkor mosoly is van.

Áronnak még 2 napja kijött valami napallergia dolog a karján, egyre jobban viszket neki, ma nem is jött velünk ki a strandra. Ajtóval lementünk Santosa szigetére. Metró a kikötőbe –ami a világ egyik legforgalmasabb kikötője-, onnan pedig cable car vitt át minket a város felett a szigetre (érdekes volt az ilyen felvonós cuccban úgy ülni, hogy hó sehol sem volt). A part itt is nagyon szép, és tökéletesen kialakított, és itt van az ázsiai kontinens szárazföldi részének a legdélibb pontja is, amihez egy kis csalással egy függőhíd visz át egy miniszigetre. Megtudtam végre a sztorit is Merlion-ról, a város védőszentjéről és jelképéről. Merlion egy alul hal, felül oroszlántestű lény, aki szerencsét hozni és üdvözölni hivatott. Még a XI. század elején utazott át egy itteni herceg vadászat közben egy hatalmas szarvast kergetett a többiekkel, és amikor felfutott utána egy magas dombra, a tiszta időben megpillantotta a közeli szigetet, és úgy döntött: oda kell települni. Össze is szedte az embereit, és elindult sok-sok hajóval, de a napos időből egyszer csak óriási vihar lett, és mindenféle szörnyek lepték el a vizet körülöttük, ahogy közel értek. A herceg bedobta a koronáját a vízbe, hogy csillapítsa a tenger istenének haragját, mire a felhők eloszlottak és a szörnyek is eltűntek. Mikor partraszálltak a herceg egy óriási oroszlánnal találta szembe magát, aki torkaszakadtából üvöltött mindenkire, de amikor a herceg szemébe nézett, a kölcsönös tisztelet és egyetértés megtette hatását, és az oroszlán visszavonult a dzsungelbe. Ekkor döntötte el a herceg, hogy a várost, amit alapít Singha Pura-nak, vagyis az Oroszlán Városának köll ezentúl hívni. A XVIII. Század elejéig itt csak kis maláj halászfalu volt, akkor érkezett meg Sir Charles Raffles, egy brit kereskedő, aki meglátta a lehetőséget a kis városkában, és egy pár évtized alatt az indokínai térség legfontosabb kereskedővárosává varázsolta a maláj falut. Van itt Raffles utca, tér, kerület, múzeum, színház, stadion, meg minden kb, amihez egy ember nevét lehet kötni. Ő találta ki a 5-foot-way-t is, ami egy 5 láb széles árkád minden ház oldalában, és erre azért volt szükség, mert egy nap általában 2x megérkezik a monszun, és eszméletlen erővel és hirtelen szakadni kezd az eső. Ilyenkor mindenki megáll egy 4-5 percre, beáll az árkád alá, vagy bemegy valahova egy kicsit és pár perc elteltével folytathatja az útját. Állítólag megint mázlink van, mert nagyon jó idő van ahhoz képest, amilyen lenni szokott. Általában 35 fok van és pára, viszont felhős az ég. Nekünk egyelőre nagyon szép időnk van. Tegnap még elmentünk megnézni az óvárosi részt, voltunk hindu templomban is, ma már strandolás után nem csinálunk semmit, holnap elvileg valami nagyon durva Star Wars kiállításra megyünk először, kíváncsi vagyok mi lesz. Ez is leírhatatlan hely, ide kell jönni megnézni. Ide is költöznék szó nélkül…