Angkor - Phnom Penh

A Phnom Penh beszámoló elõtt egy kis történelem, hogy hol is jártunk eddig. Kambodzsában jelenleg alkotmányos monarchia van királyostúl. A hovatalos beszélt nyelv a khmer, a fiatalság a lényeget viszonylag jól beszéli angolul, az idõsebbek franciául nyomatják még. Az ország több mint 90%-a buddhista (thervada buddhizmus), és tizenakárhánymillióan lakják. A della az riel, (1USD az jelenleg 4100 riel kb), de a dodót sokkal szívesebben látják mindenhol. Otthonhoz képest +7 óra az eltérés, és hozzánk hasonlatosan 220-al mûködnek elektromosék. Az ország történelme majdnem ezer éves más, egészen az Angkori idõkig nyúlik vissza (Angkor Wat 1150-ben épült). Késõbb vietnámi, majd francia befolyás alá került, a csigaevõktõl 1953-ban szabadultak meg, és 1975-ben lépett színre Brother Number One alias Pol Pot, a gyilkos vadbarom, aki 4 évig öldökölt, és nyomorba döntött a Vörös Khmerekkel, majd polgárháború, 1991-ben párizsi békeszerzõdés és csupán 7 éve voltak az elsõ “normális” választások, ezért a turizmus csak most kezd igazán beindulni- vagy dörreni, ahogy az aktuális hódeszlás szleng elõírja. Itt már ugye malária para van a moszkítók miatt, vettünk is szprét, de én egy grammot nem fújtam még magamra, és a 3 nap alatt egy sem csípett meg, a többiek pedig bûzlenek, és ha széjjel nem is, de csípkedik õket a kis vérszívók. Minden bizonnyal ebben az orzságban van a világon a legtöbb végtag nélküli ember, a Pol Pot rezsim alatt megközelítõleg 7.000.000 abszolút megközelíthetõ taposóaknát nyomattak a földe a bolondok a saját népüknek, hogy azok ne akarjanak elszökni az országból.
Angkor 1860-ban találta meg egy franica fazon, név szerint Henry Mahout, elég komoly lehetett megpillantani a dzsungel közepén az óriási fákkal benõtt, elhagyott templomerdõt. Otthonról én is azt hittem, hogy Angkor Wat és Bayon az egész aztán jók is vagyunk, de Angkor hatalmas, de tényleg rohadt nagy területen fekszik és sokkal több mindent találtunk ott, mint amire én számítottam.Ez Kambodzsa spirituális és kultúrális központja, ez volt a régi Khmer birodalom központja, és hasonló épületek nincsenek sehol a világban. Amiket nekünk a 3 nap alatt sikerült magunkba szívni: Angkor Wat, Bayon, Angkor Thom városrész (Baphuon, Elefánt-terasz, Leprás Király-terasz, stb) Ta Prohm, Preah Neak, és Preah Khan, meg voltunk egy hegyen naplementézni, de a nevére nem emlékszem most..). Bent minden templom hasonló, ami az építési technikát és a szokásos elemeket illeti, de mindegyiknek megvan a saját kis különlegessége, ami különbözõvé teszi bármelyik másiktól. A több négyzetkilóméteren fekvõ épületegyütes matematikailag tökéletesen, kb miniméter pontosan van felépítve, mindenféle asztrológiai, matematikai, univerzális, spirituális és eszméletlen lenyûgözuális szempontból. A fõbb alakok, akik megjelennek, azok a Nagák, (nagy tiszteletnek örvendõ, bölcsességet szimbolizáló, általában hét fejû kigyók) , a Garudák (félig ember, félig madár szerzetek), a Singhák (többnyire védelmi szerepet betöltõ oroszlánok) és az Apszarák (akik csodálatos, isteni táncosok, mármint igazából az istennõk földi megtestesítõi, és a 3-fejû oroszlánokhoz hasonlóan a Tej-tenger köpülése közben jöttek a világra, és nincs is más dolguk, minthogy õk legyenek az ideális, tökéletes nõk, akik a mennyben szegények örökké tartó tökéletes szexre vannak ítélve a khmer hõsökkel). Ez utóbbiak leginkább dombormûveken jelennek meg, a legtöbbet Bayon-nál láttam, ott van külön tánccsarnok is nekik kialakítva, hasonlónak tûnnek, mint azok a tradicionális ruhákba öltözött táncolányok, akiket Siem Reap-ban az egyik vacsora alkalmával láttunk. Kis történeteket meséltek el táncaikkal, leginkább csábításról és csalfaságról, és bár legtöbbször nem tûnt túl mozgalmasnak és energetikusnak a tánc, hamar levágós volt, hogy hihetetlen koncentrálás, tökéletes testi és lelki egyensúly és gondolom mocsok sok gyakorlás kell ahhoz, hogy 10+10 ujjukat kéz és lábfejeikkel együtt (merthogy fõleg ezeken és a fejtartáson van a hangsúly) minden másodpercben halálpontosan mozgassák tánc közben mozdulatlan felsõtesttel, és ehhez még ugyanazt a minimosolyos faarcot is vágják végig. Na most hajnali 1 van, elteszem magam…
Reggel 9 múlt, már a hajón ülünk a határ felé, ez most sokkal kisebb boat, kb 30 ember fér el rajta, az is szûkösen, de mi összesen 9-en vagyunk, és ebben benne van már a kapitányunk is. 15 dollárért visznek a határig, onnan még nem tudjuk mi a pálya. Innen is biztos komolyakat fogunk nézni.
Szóval visszatérve, Angkorról tényleg egy hétig lehetne írni megállás nélkül, annyi idõm meg pinanyalatnyilag nincsen, a lényeg, hogy még egy ilyen helyet is körbeaknázott Pol Pot. 1975 Áprilisában vette át a hatalmat, és történészek szerint hihetetlen módon végigcsinálta 4 év alatt azt, amihez Hitlernek meg Sztálinnak sokkal több idõ kellett. A kommenista Vörös Khmer rezsim alatt az emberek fajtõl, kortól, vagy társadalmi poziciótól függetlenül vagy engedelmeskedtek, vagy teljesen simán meghaltak, ezért alap volt egy olyan szitu, hogy a 16 éves farmer gyerek kényszerített katonai szolgálat alatt a saját anyját volt mondjuk kénytelen kínozni, majd kivégezni. A várostól 40 percre dél-nyugatra mentünk a Killing Fields nevû helyre, aminek a neve már sokat sejtet. Itt találták meg a tömegsírokat, ahova a lemészárolt, többnyire helyi(!) embereket beásták. 40 percet nem nagyon ért meg az egész, bár a földút meletti kis falvak mindig érdekesek, 2 dodót is ki kellett dobni belépõre, de az egész nem áll semmibõl, mint nagy gödrökbõl táblákkal és számokkal, meg egy nagy torony-emlékmûbõl, amit a plafonig telepakoltak koponyákkal. A hely egyáltalán nincs karbantartva, egy vénasszony kb biztonsági rendszer, szuvenír bolt az persze van, és amikor épp átéreztem volna a helyi auschwitz atmoszféráját, megjelent a szögesdrót mögött egy csapat kisgyerek, hogy csináljak fotót –merthogy persze, hogy vágják, hogy a drótkerítésnél jól néz ki egy vágottszemû koszos gyerek-, de mivel egybõl pénzt kértek volna nem csináltam képet, úgyhogy kánonban elkezdtek üvöltözni: „one, two, three, SMILE!”, és megint: „take picture! One, two, three, SMILE! Elõször még megmosolyogtatott a dolog, de amikor késõbb egy tömegsír mellett egy farönkön egy rakás csontot akartam lefotózni és a kislányok odarohantak, felkapták az emberi csontokat és hadonászni kezdtek vele erõs vantúszríszmájlozás közepette, akkor egy kicsit forgott a gyomrom. Biztos én vagyok túl szentimentális, de valahogy nem látom magam elõtt, hogy például Dachau-ban a helyi kiskölkök az emberi maradványokkal kardoznak és közben üvöltik, hogy „mosolyogj”, békejeleket dobálva, mint a japánok, hogy kapjanak egy kis lét. Szóval ez a hely nagy csalódás volt, elég fáradtak is voltunk, ezért aznapra ennyi volt a nézelõdés, másnapra S-21 börtön, Nemzeti Múzeum és Királyi Palota volt a terv.
Reggel már ott is volt értünk Poly haverja, aki már egyébként a hajó megérkezésekor várt ránk egy nagy táblával, rajta: Mark, Gerrie, Iron táblával (ááá, nem mosolyogtunk nagyon…). Szóval õ furikázott minket a fõvárosban egész nap, reggeli után egybõl irány az S-21 börtön. Ez a börtön a város közepén van, a rezsim elõtt fõiskolaként mûködött, összesen 4db 3 szintes épület, amit Pol Poték nagy hirtelenséggel átalakítottak börtönné és vallató központtá. A fõvárosban ’75 elõtt majdnem 2 millióan laktak, minden gyorsan fejlõdött, amíg vöröskmerék ki nem találták, hogy 3 óra alatt(!!!) kiûrítik az egész várost, és mindenki húzzon a földekre meg gyárakba dolgozni, vagy legyen katona. Összesen 45.000-en maradtak Phnom Penh-ben, ennek is a nagy része katona volt, a többieket kõkemény munkára fogták, az értelmiségieket, a külföldieket, a tanárokat, a magas poziciót betöltõ embereket pedig sorra kihallgatták majd kivégezték. Az S-21 börtön adott helyet a vallatásoknak, az iskolát körbevették jó nagy fallal, jó sok dróttal, az alakokra vasrács, az osztálytermeket pedig hol téglákkal, hogy fából készült elválasztófalakkal apró kis cellákra osztották. Mindenhol sárga-fehér kockás a padló, a falak is sárgák, és nagyjából mindent úgy hagytak, ahogyan az volt, tehát a plafonon(!) simán látni a megbarnult vérfoltokat. Az elsõ épületben Nagyobb cellák voltak, a táblákra krétával felírták a szabályokat, olynaokat mint pl: „a vallatás közben nem szabad sírni, mert az 80 botütés, és ha a botütés közben sírsz, akkor meghalsz” –mondani sem kell, pár nap, hét, vagy hónap után mindenki bevallott mindent. A második épületben többszáz fotó van kiállítva, merthogy ezek a beteg állatok minden rabot (kislánytól öregapóig) hátrakötött kézzel lefotóztak bebörtönzés elõtt, úgyhogy nem volt nehéz bizonyítékokat találni. Több tizezer fordult meg a börtönben 3 év alatt, ebbõl összesen 7-en élték túl a mészárszéket. Kint az értelmiségiek, és a szellemi munkát végzõk igyekeztek gyorsan szétbarmolni a kezeiket valamilyen fizikai munkával, mert akinek sima volt a tenyere, azt azonnal vitték kivégezni. A harmadik épületben voltak a kis cellák, a negyedikben pedig kint és benti túlélõk biográfiája és történetei voltak a falon. Amikor a kis celláknál mászkáltunk, hangoskodásra lettem volt figyelmes. Persze hogy két német turista volt, akik röhögve jöttek be, meg rugdalták az ajtókat és közben legyintve mondogattak valamit, amibõl én csak annyit értettem „alles”, de Ajtosi azt mondta, az egész mondat azt jelenti, „az egész csak hazugság”. A fritzek miatt kicsit felment bennünk a pumpa.
A turisták egyébként mindenhol oda tudnak tenni, pl .Angkorban az utolsó napon, amikor Ajtó a vörös homokot szedte a templom mellett, jöttek a magyarok és mivel nem tudták, hogy ungarische gyerek szedi a földet ott éppen, elkezdtek róla hangosan beszélni a csajok: „igen, vannak ilyen emberek, aki bárhova utaznak, hazavisznek földet, meg homokot, hogy aztán azt otthon kitegyék”. Erre a pali, aki velük volt: „ja, én meg mindenhol szarok egy nagyot”… Egy másik sztorit a Matyiék meséltek, és az úgy volt, hogy valahol magyar hangot hallottak, odamentek közel, azok meg pont tõlük akartak kérdezni valamit angolul, úgyhogy csak viccbõl megkérdezték: „bist du svájci?”, amire õk reflexbõl nyomták: „no we are hungarians” –hát le se tagadhatnák.
A helyi népírtásra már nem térek vissza, elég tré élmény volt, de az országhoz ez hozzátartozik, 30 éve történt az egész, el kellett menni megnézni. Utána Nemzeti Múzeum, ami nem nagy durranás szintén 2 dollárért, a kert szép kb, az épületet meg kiderült, hogy a franciák húzták fel khmer stílusban, ami ugyanígy igaz a királyi palotára is, csak ott 3 dollár volt a belépõ. A kertészek ügyesek, a többi az semmi extra, az egyetlen érdekes –vagy inkább vicces- dolog egy lovasszobor, ami valamelyik helyi királyt ábrázolja, de eredetileg Napoleon szobra volt, csak a fejét kicserélték, miután elhúztak a franciák, a tipik napóleoni kalapot viszont elfelejtették kivenni a csávó kezébõl –legalább nevettünk egy jót a kánikulában.
Áron reggel korán felkelt, mert a teraszunk pont a folyóra nézett, és ha tiszta idõ van, elég jó napfelkeltét lehet elkapni, de ez nem jött be, mert az idõ nem volt tiszta, viszont reggel hatkor mindenki kint van a parti sétányon, és megy a tai chi pizsuban, vagy akár melósruhában, ahogy kell. Itt kell megemlítenem, hogy a zene, az valami csodás. Van egy szám, amit Bangkoktól idáig azt hiszem Ciang Mai kivételével eddig mindenhol többször hallottunk, Kualában még kínaiul is, és hát mindenhol megdobogtatta a szívünket. Lelki szemeiddel képzeld el, hogy a kambodzsában a parton, ahol a TonléSap, a Mekong és még 2 folyó találkozik a fõvárosban kislányok, és idõs asszonyok a naplementében gyönyörû mozdulatokkal tai chi-znek. És te csak ennyit hallasz: Maria hííí, Maria húúú, Maria hááhááá! Igen, Tereda… A 3 román buhergyerek nem tudom mennyi pénzt szedett össze avval az egy rumaje kakával, de ha ázsiában is minden országban ezt nyomja mindenki a klubban, meg a reggeli torna közben –arról nem is beszélve, hogy valami nagy amerikai animációs filmben is betétdal lett-, akkor tuti nagyon tele vannak (hacsak nem valami eltipró szerzõdést írtak alá a csacsi fiúk). És mondom: kualában a kínai piacon megint meghallottam az isteni muzsikát, és csak pár másodperc után döbbentem le: vazz, ez kínaiul van! Áronék sajnos nem hallották, mert épp a másik felén voltak a piacnak. Ajtó vett ott szép nagy Breitlinget a bátyjának asszem 5000 forintnak megfelelõ összegért, Áronnal mi ott nem vállaltunk semmit.
Megintcsak visszatérnék kambodzsára, ha illik ilyet. Ahhoz képest, hogy azt hittük, hogy piszok olcsó hely lesz, és sötétedés után nem fogunk kimerészkedni az utcára, Phnom Penh-ben az árak magasabbak, mint thaiföldön, és az emberek (turistákat is beleértve) hömpölyögnek az utcán reggelig, mocsok sok kajálda, bár és klub van, és bár gondolom, ha kimennénk a külvárosba akkor ott nem szívesen mozognánk turtistakén, de a belvárosban mindenki halál fain és mosolyog –de hát ez mindenhol, akár otthon is így van (mármint az elõbbi!).Hajnalban is elég meleg van, a nincstelenek simán eldobják magukat ahol éppen rájuk jön az alhatnék, elég nagy mocsok halmozódik fel az utcán este, de reggelre már se híre se hamva a földön fekvõ arcoknak, meg a piszoknak.
Na most már elég, hesszelnem kell a Mekong partját, a többiek bealudtak, nemsokára itt a határ, aztán majd valami. Spórolósra kell már vennük, bár elméletileg Vietnám egy kicsit olcsóbb, mint Thaiföld, és Laosz lesz a legolcsóbb, de hát sohasenem lehet aztat tudni. Ajándékra mindesetre ne számítsatok…