Jol reggelt Vietnam

A kambodzsa-vietnám határ nem volt túl sok, megálltunk a kis hajóval, cuccok maradtak, mi ki a partra egy olyan helyre, mi egy olasz üdülõközpontra hasonlított, gyors útlevél csekkolás sok mosollyal, röplabda pálya, meg mindenárus kisfiúk kislányok és már mentünk is tovább. A táskámban kokainnal feltöltött hullák is lehettek volna, senki soha nem tudja meg. Minden ki van találva az utolsó mozzanatig, a hajó nem egy rendes kikötõnél, hanem egy kajáldánál áll meg, ahonnan a városba 40 perc múlva van a következõ busz, és az 5 órás út alatt tuti megéhezel, van több, mint fél órád, ezért 100% hogy ott kajálsz, mert a sok cuccal meg nem kezd el senki mászkálni egy vadidegen kikötõben. Kaja után dzsip vitt minket egy buszpályaudvarra, onnan át a minibuszba (cuccokat úgy dobálják, mintha szemeteszsák lenne, ami fontos, azt jobb ha erõsen szorítja magához az ember), és pár óra múlva CanTho külvárosában vagyunk.
Otthon azt hittem kezd sok motor lenni, aztán rájöttem, hogy a sok motor, az mondjuk azt jelenti, ami Rómában van, de Bangkokban megint megváltozott a véleményem. De ami Vietnámban van, az valami hihetetlen. Úgy kell elképzelni, mintha egy óriási motorversenyre bekeveredett volna egy pár autó, busz meg teherautó. A lámpát nagyjából mindenki leszarja, sokkal fontosabb a duda. Mindenki –de tényleg mindenki-, mindig –de tényleg állandó jelleggel-, dudál mindenkire –esküszöm. Valami duda fetisük van, mert úgy nyomják egyfolytában, hogy azt megszokni nem lehet. Szóval letesznek minket a külvárosban, taxi sehol. Motoros fuvaros hiénák persze egybõl, hogy visznek minket tizenakárhányért, motoron. Persze. Hogyne. 20 perc macera után kerítettek egy utánfutós motort, avval már hajlandóak voltunk bemenni a belvárosba. Szállás normál, másnapi tripet már ott lefoglaltuk. CanTho halál édes város, a parti sétányon körbe-körbe motorozik, meg sétál mindenki esténként, középen meg virágárusok, meg mindenféle vásárlási lehetõség. Kisgyerektõl nagymamáig mindenki kint van a sétányon, és mennek körbe, mintha Mekkában lennének. Vettem is egy táskát 2500 forintért, ami jó nagy, húzható, ráadásul kívül Polo Sport, belül meg Fila, 2 márka egyben azért nem semmi. Ajtó is szemet vetett egyre, úgyhogy hazahúztuk az új szerzeteket. Megkóstoltunk még valami gyümölcsöt, a nevét nem tudjuk, de mini héjában sült krumplira hasonlít elsõ pillantásra –elég jó volt. Itt már persze ékeskedett Ho Chi papánk óriás szobra, bõszen integet a kikötõben.
Másnap reggel 5.30-ra jöttek értünk a szállóba, és megindult az egész napos Mekond delta trip. Egy 4 személyes csónakkal nyomultunk, amit egy néni kormányzott, de egybõl levágós lett, hogy annak ellenére, hogy majdnem annyi idõs lehetett, mint mi 3-man, mindhármunknál jobb erõben volt. A napfelkeltében áthajóztunk az úszó piacon, itt mindenféle jót árulnak, amit egy kajás piacon, csak épp csónakból csónakba, és még olcsóbb minden. Késõbb megnéztünk egy gumitészta gyártó üzemet, aztán kis kanálisokon hajóztunk fel-alá egész nap. Bementünk egy kisebb faluba is, még szerencsejátékot is játszottunk, Ajtoshi nyert is 6000 dongot (nincs 100 forint). Itt egyébként már úgy néztek ránk, mint valami égbõl pottyant szerzetekre, az öregek jöttek kezet rázni, de egyébként mindenki hellózik. Ez egyébként késõbb kiderült, hogy egész Vietnámra jellemzõ. Azt a teóriát tudtam felállítani magamnak, hogy ez valami maradvány-szokás lehet még a háború idejébõl. Mostnai idõsebbek akkor voltak kiskölkök, és a szüleik feltehetõleg arra taníthatták a porontyokat, hogy ha fehér embert látnak, akkor minél barátságosabban mosolyogjanak, és ha lehet két kézzel integessenek, hogy nincs náluk fegyver, meg semmi para. Persze ez lehet, hogy csak az én agyszüleményem, meg mondjuk a lehetséges integetõs-módszer ellenére 2 millió civil áldozata volt a háborúnak, de az is lehet hogy még egyszer ennyi integetõs úszta meg. Szóval a lényeg, hogy mindenki integet és hellózik, vannak, akik zavarba érzik magukat, ha sápadtarcút látnak –ez inkább a tinikre jellemzõ. Másik úszópiac, friss ananászt vettünk (nem egész 50 forintért egy egészet), amit ott helyben szabadított meg a hajósunk minden magtól és kéregtõl egy pillanat alatt, és ami olyan édes volt, mintha mézzel öntötték volna le. További kanálisos utazgatás, rizsföldet is láttunk, kishídon is gyalogoltunk, és a dzsungel közepén a folyó partján hazafelé biciklizõ kis úttörõket is sikerült lekapni –mármint fényképileg. Olyan király kommunizmus van itt, hogy nem is mennék haza sosenem. Gyümölcsfarma is bementünk, kis nyugágyazással és kokakólával egybekötve –sokszor támadt az az érzésem, hogy a tikkasztó hõségben tényleg nincs jobb, mint az igazi hûsítõ coca cola. Visszafelé megszívtuk az apály miatt, beragadt elénk egy nagy hajó és nem tudtunk továbbmenni, és a visszafordulás miatt jelentõs idõt vesztettünk, így sajnos nem volt idõ a majomhidat megnézni. Délután értünk haza, hullafáradtan, majd irány megint a buszpályaudvar, megyünk tovább Saigon-ba (1975 óta Ho Chi Minh város). 4 jegyet vettünk, mert a minibuszokba úgy betuszkolnak mindenkit, hogy azt mindenképpen megsínylik a nagyobb csomagok –persze csak nekünk voltak ilyenek. Próbáltunk aludni, de a sofõr a helyi Szandi-t üvöltette egész úton, még Áronnak sem nagyon segített a füldugó.
Saigon nekünk nagyon bejött, Áronnak nem igazán. 3 dollárért laktunk a belvárosban. Itt volt a legdurvább motoros áradat eddig. A hatórai dugóban egy nagyobb keresztezõdésben többszáz motoros ragad egymásba, mint a fogaskerék fogai, és senki nem mozdul egy tapodtat sem. A dudát azt nyomják. Mindig. Gyalogosként is elég fura elõször, otthon ennyi motorost látnék egyszerre, tuti nem lépnék le a járdáról, de itt simán ment hamar. Csak el kell indulni és bízni kell abban, hogy nem lépsz rossz helyre és nem akarnak õk sem elütni –máshogy nem jutsz át a túloldalra soha. Elsõ este kint ültünk egy kis kajálda elõtt és a vacsi közben egyszer csak mindenki felpattant körülöttünk, és 20 mp alatt bepakolták a kinti székeket és asztalokat kajástul-mindenestül. Mi ültünk csak ott a járdán szendvicseinkkel, meg az értetlenségünket jóváhagyó arckifejezésünkkel, és akkor láttuk, hogy jard közeleg. Nem lett végül semmi, mindenki szépen visszaszállingózott körénk a vacsival meg a sörrel.
Motort itt nem béreltünk, mert tényleg életveszélyesnek tûnt a káosz, úgyhogy gyalog indultunk a városnak másnap. Itt a régi idõk óta minden negyedekre van osztva a városban. Régen csak zöldséges, meg gyümölcsös utca volt, de mostanra már megvan a banki negyed, a háztartási eszközöket árulók negyede, a piacos negyed, a szórakozó negyed, meg minden ilyesmi, mintha egy nagy, nyitott, rendszerezett bevásárlóközpont lenne az egész. Templom, meg Ho Chi Minh múzeum Operaház, meg régiségkereskedõk utcája. A fõtér hasonlít a prágai Vencel-térre (annyiban hogy hosszú és lejt), a tetején persze Vencel helyett Ho bácsi mosolyog megint ránk a városháza elõtt. Voltunk még a szépmûvészeti múzeumban is, túl sok érdekeset nem láttunk (mondjuk voltak funny szocialista-realista alkotások, meg plakátok), viszont megérte bemenni, mert a lenti galériában egy kortárs festõnek hihetetlen jó, pixelgrafikára hasonlító festményei voltak kiállítva, és megtudtuk azt is, hogy a múzeum impozáns épületetét egy olyan bácsi építtette, aki a vagyonát üres üvegek gyûjtésével halmozta fel –innentõl kezdve a lehetõségek hazája már rég nem az Államok. Szemétgyûjtéssel és annak újrafelhasználásával a lakosság elég nagy része foglalkozik, mindenki árul valamit az utcán. Átverések nem nagyon vannak, alapból fain ilyen szempontból mindenki, nem kell megnézni jól adtak-e vissza, vagy hogy tényleg annyi-e az ár, amennyi, csak a fuvarosoknál. Egyébként meg ha nem elegáns boltról van szó, akkor mindennek a felét kell egybõl mondani, és még az is mehet lejjebb. Találtunk egy boltot, ami egy francia festõcsajé, meg a férjéé –aki szintén festõ- és az egyik kedvenc témájuk VII Ravajarman, a Leprás „Építiõ” Király feje (ami nekem is a kedvencem lett Angkorban az arca és a mosolya miatt). Kötelezõ jelleggel vettem egy pólót, amin ott mosolyog a leprás, a többezer dolláros, hatalmas festményeket valamiért otthagytam másoknak. A csajoknak hihetetlen jó az a tipikus ruhájuk, ami egy selyemnaciból és egy felsõbõl áll, ami leér a bokájukig és két oldalt derékig fel van vágva –és vagy szintén fehér, mint a nadrág, vagy valami más szín. Szinte mindenki ebben nyomul, de nem lehet megunni. Ja meg persze van a pizsama-style, ezt elfelejtettem megemlíteni még CanTho-nál. Az utcán ha kicsit több lány vesz körül, mint pali, akkor simán azt lehet hinni, hogy open-air pizsama partin vagy. Halál lazák, de hát tényleg valószínûleg nincs kényelmesebb viselet a hõségben, mint a hûsítõ selyempizsu. Azt is le lehet szögezni, hogy az országban a palik 90 százaléka a fõállássától függetlenül önkéntes fuvaros, idegenvezetõ, drog dealer, és strici egy személyben.
Itt már nem ehetünk csirkét, úgyhogy nehezebb az étkezés, de megoldjuk, mindenesetre hiányzik az olcsó indiai kaja, az biztos. Meg hát ugye kutyát se olyan sokat látni az utcán -elgondolkodtató. Egyik este –inkább hajnalban- valamelyik szálló aljában találtam magam, egy szállodai alkalmazottal és Ablakával trükk-billiárdoztunk és már lassan végigment Akkezdet lemez. Valahogy nem akarta eddig senki megérteni, amikor albumot adtam, hogy enyém a muzsik, úgyhogy nagy rutinnal kinyitottam a cédét, és mindenféle szerénység nélkül megmutattam a képeket, hogy én vagyok az ottan, és a zene is az enyimé. Ilyenkor megváltozik a beszélgetés (eddig fapofával és lenézõen alázott minket a srác az asztalnál), most már vigyor van hajnalig és mutogatás, meg ami kell. Saigon is kipipálva.
Innen már nehéz továbbindulni. Gép csak Hue-ba megy, meg Hanoi-ba (azok közül, ami nekünk kell), a jegyek viszont fullra elfogytak, marad a busz, ami viszont 15 óra Hué-ig. Esti buszt kérünk, legalább spórolunk a szálással, és alszunk a buszon –telik az idõ. Ahogy felcuccolunk este nyolckor a buszra, kiderül, hogy nem is olyan, mint amilyet mondtak, és hogy úgy néz ki a trip, hogy hajnalban megérkezünk Nah Thrang-ba, ahonnan csak este fél 7-kor megyünk tovább és harmadnap reggel vagyunk Hué-ban, a köztes városban pedig csináljunk egy egész napot, azt, amit akarunk. Áron szétrobbant, üvöltött, én nyugodt voltam, tudtam, hogy úgyis így lesz a legjobb –nincsenek véletlenek. Dehát a negatív energia negatív dolgokat szül –ez késõbb ki is derült-, és azóta azt kell hallgatnunk egy barom szállodás miatt (aki ráadásul nem is hazudott, hanem rosszul tudta dolgot, és szó nélkül visszaadta a pénzünket elnézést kérve), hogy Vietnám egy szar, meg mindenki paraszt és lehúzó, Hanoiba felesleges felmenni, mert ugyanaz mint Saigon, és Halong Bay is teljesen ugyanaz, mint a James Bond Island… Na mindegy, akkor megállítottuk a negyedik sarok után a buszt, és leszálltunk. Visszamentünk a szállóba a pénzünkért, merthogy ott foglaltuk a jegyet, és ott mondták, hogy a busz meg sem áll Hué-ig. Ezek után minden lehetõség szóba jött, hogy hogyan jutunk fel északra. Taxival, sofõrszolgálattal, autóbérlés, repülõ, vonat. Taxi 250 dollár lett volna, sofõrszolgálat szintén, bérelni nem lehet autót, repülõ drága és egyébként sincs már jegy, vonat tele. Egy olyan turistapultnál érdeklõdtünk, ami a Duna nevû szálló bejáratánál volt. Amikor már semmit sem tudtunk, arról, hogy mi legyen, megkérdeztük, hogy egyáltalán miért Duna a szálloda neve, mit jelent? Huszonéves vietnámi pultos csaj: a Duna, az egy folyó Magyarországon. Óóh, vagy úgy… De miért is? Kiderült, hogy a tulaj egy olyan nõci, aki 10 évet élt magyarországon, és beszél is magyarul szinte folyékonyan, és még itt is van az emeleten, és mindjárt lejön segíteni. Véletlenek, mi? Jót beszélgettünk a nõvel, iszonyat édes volt, és együtt arra jutottunk, hogy legjobb, amit tehetünk az az, ha aznap megszállunk nála, és reggel felrepülünk Nah Thrang-ba, ahol fain a tengerpart, maradunk egy napot, és utána az esti busz onnan már tényleg nem áll meg Hué-ig. Le is foglaltuk a jegyeket. Kiscsaj elmegy a pénzzel, 2 perc múlva jön le egy pár –magyar hang. Csumi csumi, ti innen vagytok, min onna, ez történt velünk és ide megyünk. Miért nem jöttök Mui Ne-ba, ott vagyok Bar Manager egy helyen, és ott vannak a magyar kite-boardosok is –mondja a faszi. Áron: -A Mikuék? -Ja, a Mikuék! Ismeritek?! -Áá, csak 10 éve kb… A világ meg akkora, mint a gombostû feje. Lemondtuk a jegyet 10%-ért, az új haverokkal megyünk Mui Ne-ig és utána onnan tovább. Amíg beszéltünk, lejött a szállóból egy magyar pilóta is, aki 15 éve nyomja, hogy 6 hetet van itt, 2-t meg otthon. Vacsiztunk együtt, aztán elmentünk megnézni a buszjegyet ott, ahol ajánlották, de zárva volt. Messzirõl látom, hogy 3-man ott vannak elõtt és éppen nyitnak. Odamegyek, mondom: figyumár, innen indul a busz reggel Mui Ne-be? Megfordulnak és balról jobbra így néztek ki: anyu 130 centi, olyan ráncos, mint a 10 órán át ázott tenyér, orra nincs. Ajtónyitós elsõszülött fiúnak szintén hiányzik az orra vége, megfordulva már látszott, hogy nem kulcs, hanem kés van nála –ami most már a hasamra koncentrált a zár helyett-, olyan arckifejezése volt, mint Samuel L Jacksonnak a Ponyvaregényben a bibliaidézet közben, ez a csávó viszont csak annyit mondott: what the fuck you want?! A jobb oldali kisebb srácnak nem láttam az arcát a hajától, de lehet jobb is, úgyhogy mondtam, hogy: ez csak valami félreértés lehet, és rossz helyen kopogtatok, nyugodtan törjétek fel a placcot, biztos éhesek vagytok meg minden, meg az a kés is élesnek látszik, a vesém az meg még kellene. Hagytak is békén elmenni, a vicces az egészben az, hogy 4 házzal odébb a rendõrségen a sarlóskalapácsos óriászászló elõtt az atlétára vetkõzött rendõrök a falakról lógó gumibotok mellett zabálva úgy nézték a helyi Legyen Ön is Milliomos-t, mintha a Best of Kék Fény-t adnák a tévében. Mindegy, nem leszek vamzer, otthon sem voltam, és nem Saigon-ban leszek az.
Reggel mindenesetre felszálltunk a buszra, ami korábban vett fel minket, és a magyar haverjainkat ott is hagyják, ha mi nem szólunk, hogy még jönnek –kvittek vagyunk. Mui ne mellett kis üdülõfalu, minden pöpecül meg van csinálva, part királyság, span a bar manager, szállás fain. Mondjuk annak, hogy magyar kite-osokkal pörgünk pár napot, annak csak Áron örült, szerencsére volt itt is látnivaló azért (persze furcsa volt hirtelen sok magyart hallani –vigyázni, hogy mit mondasz ki hangosan meg ilyenek, hehe). Béreltünk motort, és irány a dûnék. 10 percre a szállótól volt egy hely, ami a parthoz közel kezdõdik, és egy folyón kell felmenni. Lent letettük a mocikat, és mezítláb elindulunk a kis patakban felfelé. A homok itt vörös, mint Angkorban. Ettõl inkább sárfolyamnak néz ki víz, de ha közelrõl megnéztük, látszott, hogy tiszta a víz. Feljebb érve láttuk, hogy bal oldalon ebbõl a vörös homokból rohadt nagy dûnék vannak, bal oldalon meg hófehér a sand. Van ahol kicsit összekeveredik, meg átmenetek vannak, nagyon érdekes hely, végre megvolt az elsõ sivatagos élményem is. Sokat nem tudtunk fotózni, mert a szél annyira fújta a homokot, hogy senki nem akarta elõvenni a fényképezõgépet. Csúszkáltunk a dûnéken, begyûjtöttük kötelezõen a kétféle homokmintát, majd vissza a folyón le. Kiderült, hogy az itteni fekvõ Buddha az nagyon messze van, így ez a program kimaradt, bementünk a faluba, volt érdekes horogkeresztes templom, meg színes hajós kikötõ, ahol a kiskölkök ölre mentek a matricákért, amikor Áron kinyitotta a fotóstáskát. Itt ilyen érdekes, kerek kis csónakokat csinálnak, úgy néznek ki, mintha vízi dodzsemek lennének. Másik irányba be a városba, ott motor letesz és piac. Hát, a köjál itt is sírva fakadna. Orrfacsaró bûz, ahogy a földön a rothadó gyümölcsökön meg zöldségeken és halon lépkedünk, néha meg még belét folyató patkány is oda van trancsírozva a padlót kialakító hulladékba –túl sok mindent nem vásároltunk. Közben Ajtóval felváltva kicsit lemaradtunk a tömegben egymáshoz képest, hogy a reakciókat csekkoljuk, mert itt már tényleg komoly volt. Ezen a piacon sem nagyon jár fehér ember, nagyjából nulla. Mindenféle reakciót tapasztaltunk, fõleg Ajtónál, aki vörösesszõke, kék szemû, és nagy szakálla nõtt mostanra. Volt aki nem hitt a szemének, és döbbenten állt, volt aki szerencsés jelnek vélte a dolgot, és megfogdosta Gergõt, mások csak értetlenül néztek, hogy mit keresünk ott, a kislányok többsége a kezét a szája elé téve kuncogott zavarában, idõsebbek volt, hogy megijedtek, és persze én azt is láttam, hogy van aki felismerte, hogy Obi Wan ott van valük együtt a piacon. Gyûlölködõ arcokkal nem nagyon találkoztunk –ez az egész útra jellemzõ, talán 2x vagy 3x kaptam el negatív pillantást, vagy arckifejezést.
Este még neteztünk kicsit, aztán bepakolás és vártuk a buszt, ami hajnali egykor érkezik, és hajnalban tesz ki Nah Thrang mellett, ahonnan délben indul a repülõnk Danang-ba (itt van a híres China Beach, ahol a háború alatt az amerikai katonák szörföztek, és amit a világ legszebb partjának választottak már többször is.) Na, ez a busztúra bár olcsó volt, borzasztóra sikeredett. Fél órát késett, meleg volt, a hajnali idõpont ellenére hangosan makogtak a buszon az arcok, és 3kor megálltunk egy órára teljesen feleslegesen, és mindenki egy vicces tévémûsort nézett a semmi közepén. Reggel fél 5-kor tettek ki minket a semmi másik közepén, mondván, hogy a reptér arra van egy úton, és kb 3 kilométer. Nem lepõdtünk meg: a hiénák ott vártak hajnalban a poros út szélén, hogy a kiszolgáltatott fehér európai turistákat a mocsok nagy táskákkal együtt elvihessék a repülõtérre a kis mocikkal. –Mennyi az annyi? -7 dollár fejenként. –Meg az anyádnak az…3 kilómétert akkor inkább legyalogolunk táskástul. Nagyon jó volt mondhatom, a felkelõ napban gyalogoltunk egy néha poros, de inkább kátyús betonszerû földúton Vietnámban, szembe özönlenek az iskolába induló, bicajos kis kommunisták, mellettünk meg kettõvel jönnek a motoros fuvarosok, hogy nézzék, ahogyan szenvedünk a sok cuccal –úgyhogy nem nagyon voltunk folyamatosan kiröhögve, persze ujjal mutogatással egybekötve. Már elmentünk vagy 2 kilómétert, amikor a leglelkesebb és még nem eleget szórakozó hiéna még mellettünk jött. Azt mondta fejenként 5-ért elvisz minket. Persze, most hogy már majdnem itt vagyunk…1 dollárt adunk… 4 dollár… 1 dollár fejenként...2 dollár…akkor csá, menj haza. Na akkor röhögött egy utolsót és lelépett. Megyünk tovább, elágazás. Térképünk nincs, reptér sehol jelezve a táblákon. Megállítottunk pár kiskölköt, de senki nem értette a repteret, amikor repülõt utánoztunk, annak meg megint csak megalázó nevetés lett a vége. Végül egy kislánytól nagy nehezen megkérdeztem a dolgot, úgy, hogy az útikönyv hátában lévõ minimál szótárból összetettem a „hol” és a „repülõ” szavakat –közben egyeztetve a fonetikai táblázattal, gondosan ügyelve a helyes kiejtésre (ez nagyjából lehetetlen, csak úgy megjegyzem…), mire a kislány tökéletes angolsággal elmondta, hogy egyenesen és a hosszú út végén jobbra sokáig. Hm, jól hangzik. A húzós olcsó táskám húzókája persze ezen az úton kiszakadt, és nem lehetett már normálisan húzni –ez Gergõnél már hamarabb bekövetkezett, amikor legutóbb kivették a táskáját a buszból. Pár perccel késõbb egy motoros fazon megkérdezte, hogy hova megyünk. Reptér. Reptér?! És hogyhogy gyalog? Hát, drága volt a taxi, de mindjárt itt van a reptér, nem? Az? Az kb 20 kilométer…ööö…mennyi? Kb 20….ööö…király. Akkor most mi?! Akkor jöttem rá, hogy otthagytam a szálláson az egyetlen pár cipõm az asztal alatt. Megálltunk, 4-5 fazon a családjával röhögött rajtunk egy 5-6 percig, majd odajöttek, hogy fejenként 2 dollárért elvisznek. Sima. Megérkeztünk, így is órákat kellett várni a gépre, ami késett is. Kezd sok lenni a túlsúly, lehet megint postázás lesz. A reptér inkább egy hodály volt, a gép propelleres –ááá, akkor talán ezért volt olyan olcsó…- az árak horribilisek, úgyhogy én nem ettem semmit, aludni pedig nem lehetett rendesen, mert a székek full idióta módon illeszkedtek. Gépen kicsit tudtunk héderelni, majd taxi be a városba.
Ahogy mondtam, a negatív gondolkodás gyümölcse elég nagy gyakorisággal negatív is lesz…Mi van itt? Vazz, itt hideg van! Város kikötõváros, tiszta szürke az idõ meg az utcák, ahol vagyunk, szállások drágák, az elvileg fain part 15 percre van innen. És hideg van. Persze lehet, hogy csak a lehúzó hangulattól látom lehúzónak én is az egészet. Kabátban meg sapkában nyomják a helyiek. Márk meg mikor veszti el az egyetlen cipõjét?... Holnap valahogy továbbmegyünk Hué-ba, hátha ott más a helyzet, ha az se jön be, akkor fel Hanoi. 31-én lejár a vietnámi vízum, Laoszba már szerintem nem megyünk, mert vízumostul, repülõjegyestül nincs rá pénz(em), inkább vissza Bangkok, és majd onnan repülünk haza 4-én. Addig valahogy kihúzom. Ajándékot mindenki tényleg forget…